de chirico

 

 

DE CHIRICO MAGÁBA ZÁRT VILÁGÁNAK SZÍNPADÁN

 

“Mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk, milyen örömök és fájdalmak vannak bezárva egy portikusba, utca szögletébe, szoba falai közé vagy egy doboz belsejébe.”

Giorgio de Chirico

 

A szürrealizmus előzményeként lehetne elhelyezni a 20. századi művészettörténetében az Olaszországban megjelenő ún. metafizikus festészetet (pittura metafisica), melyet hivatalosan 1917-ben Giorgio de Chirico és Carlo Carrá hívott életre. Giorgio de Chirico 1910-ben  festett képeivel,  az Egy őszi délután rejtélye és a Jövendölés rejtélye c. képekkel teremtette meg ennek a festészetnek az alapjait. 1911 és 1919 között készült munkáiban gyakran szerepel a metafizikai kifejezés. A metafizika a lét filozófiája, „a filozófiának az a része, mely a világ való mivoltát, lényegét kutatja, a természet (világ) empirikus megismerésével szemben a természet (világ) filozófiai megismerése. (…), a dolognak empirikusan felismerhető felszínük mögött rejlő való mivoltát kutatja.” (Pallas Nagy Lexikon) Képeinél a metafizika mellett a melankólia kifejezése is gyakran előfordul. „A jó mélabú során –Kierkegaard szerint- az ember elveszíti illúzióit, de cserébe visszanyeri önmagát, a rossz mélabú esetében az illúziókkal együtt önmagát is elveszíti.” (Földényi F. László)

Milyen érdekes, nemrég megjelent képzeletben egy kép, egy nagyvárosi utca, sivár, ködbeburkolódzó látványa, kietlen volt és ürességtől kongott, s mint ha szorongás kavargott volna a levegőben. Ez mélyen él bennem, hiszen egy téma kapcsán jött fel belőlem. De Chirico egyes képeit nézve, ugyanez a megmagyarázhatatlan szorongás és bizonytalanságérzés vesz erőt rajtam.

De Chirico több képén ugyanaz a motívum tér vissza más-más elrendezésben: árkádos épületek, egy szobor, egymással kezet fogó két arcnélküli alak, egy óra, egy robogó vonat… Mintha tüzes nyár idején lemenő nap rajzolta hatalmas hidegen elterülő árnyékok szabdalnák képeit, egybevegyülve egyfajta súlyossággal. Az architekturális környezet, az árkádok ívei határolják be a végtelen teret, amit csak sejteni lehet: mintha a puszta közepén terülne el ez a várost idéző tér vagy utca részlet. Nem mozdul semmi. Az árnyékok megfagytak, a szobor, mely hol elterülő női alakként jelenik meg olykor göndör hanyagsággal fekszik, kezei ívesen puhák (alakja Ariadné szobrát idézi); fekszik magányosságában, édes öntudatlanságban: sokszor hallottam, hogy a II. világháború kitörése előtt az élet Budapesten nyüzsgött, az emberek szórakoztak, táncoltak, kávéházakba és éttermekbe jártak, még ha csak főzeléket lehetett is kapni. De mentek, elfedni, elkendőzni, felhígítani a levegőben lévő ismeretlen szorítást: élni akartak.

A Piaceri del Poeta (1914) c. képén velünk párhuzamosan középen fekvő furcsán rövidülő medence lekötve figyelmünket… vagy talán, inkább koporsó… vagy a tenger egy szelete (mintha csak fölé és köré épült volna minden, elfedve ezt a mozgó, stabilitást nélkülöző, de mégis mindennek az alapját adó víztömeget), mely felszínét a szél érinti, ráncolja össze… talán eltüntetésre várt titokkal zár önmaga mélyébe valamit. S a két szinte tükörképként szereplő, szokatlan öltözetű figura. Nincs arcuk, amivel a személytelenséget, értelmetlenséget, nyugtalanságot teremtenek a képen bárhol jelennek meg. Ketten vannak, kézfogásuk egyezséget sugall, mely kétséget ébreszt: felénk néz az egyik. Arra, ahonnan mi nézünk. De miért erre?

Néz, s mi őt nézzük.

S ha már a bizonytalanságról van szó: az órák, melyek mutatója mindig kettő óra körüli időt mutatnak. Éjszaka a holdvilágnak sincs ilyen ereje s szöge fényének. Nappal sem lehet. Elkezd gyanús lenni minden, amit látunk. Még gyanúsabb, mint volt. Mintha álom volna? De lehetne nagyon is vér valóság: a reflektorok mindent felderítő fénye árad be a térbe? Vagy csak a pályaudvarok hangulatát idézik: az óra, a robogó vagy álló mozdony. Az elutazás, az elválás, az elhagyás melankóliája talán? A megállt, megdermedt idő képe? „A melankolikus azért melankolikus, mert a legkisebb tárgyi veszteségben is felismeri a rá váró személyes halált.” (Földényi) Az idő melyről a görög filozófia is kimutatta, hogy nem létezik valójában, de mégis rohan. Ahogy a vonat robogása: nekünk jobbról balra halad s ezzel rímelnek a zászlók csattogásának irányai is, ha szerepelnek a képen. A vonat, görögországi gyermekkora kicsiny játékának képe ez, ahol idegennek érezte magát. Képeinek „harmonikusan zárt tereibe” kerülnek bele ezek a nem odaillő, szokatlanul elrendezett dolgok: „a melankolikus rendet teremt, de észreveszi, hogy ő kimarad a rendből… A rendben minden elrendezett és szemmel láthatóan nincsen benne helye a személyiség ’megemészthetetlen’, kimondhatatlan vonásainak, amelyek e rendet feneketlenül felfordítanák.”(Földényi)

De Chirico képein az épületek s a kép rendje nem a perspektíva szabályainak engedelmeskedik, az árnyékok szinte a maguk életét kezdik élni és városainak nincsenek vagy csak szobor- vagy jelenésszerű lakói vannak. Az akkori modern világ gépi, mechanikus, sebesség imádata, a gyárak, tornyok, kémények nyomasztó jelenléte leolvasható képeiről, melyek a mai napig erőteljes hatással éreztetik a maguk kérlelhetetlen létét.

 

JÓZSEF ATTILA
KÜLVÁROSI ÉJ

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, – lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján – –

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen…

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

1932

 

Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019