Látszatmegkapargatás – sorok feLugossy László képeihez
„A lepusztult külvárosi környezet banális tárgyaiban, a háztáji állatok, a konyha, a nejlonszatyor, a hidegen villódzó neoncső, a szakadt fólia és a vadonatúj, csillogó alumínium vizesvödör stb. eklektikusan összetákolt maradványaiban ősi, archaikus értékeket keres. A hétköznapi lét hulladékaiból a harmadik világ kultikus-mitikus asszociációi mintájára teremti meg ritualizált közhelyszituációit. Művészetében a tárgyi hordalékok asszociációi mítoszként és ellenmítoszként egyaránt értelmezhetők. A jelképek és banalitások keveredését, elhanyagolt trágárságát és zilált tákoltságát kíméletlenül és mégis szeretetteljesen laza, nyájas és elfogadtató módon tárja szemünk elé a művész. Dadaista művészelődeitől, Tristan Tzarától és Marcel Duchamp-tól különbözve nem provokálni, inkább hatni kíván, amikor az élet láthatatlan dimenzióit teszi láthatóvá.”
„FeLugossy László munkásságában a képzőművészeti kifejezés összefonódik a költészettel, zenével, filozófiával és mindenféle kreatív tevékenységgel: rajzol, fest, fotót applikál, videofilmet készít, kollázs technikát használ, happeningeket, performance-okat, ready made-eket, objekteket, environmenteket mutat be, s emellett költői szövegeket is ír.”
(Géger Melinda)
Munkái egy sajátos, asszociációkban gazdag vizuális, audiális világot hoznak létre.
A képek, ahogy a költészet is képes a valóságot elénk tárni. Transzcendentális, metafizikus állapotokat, az élet láthatatlan dimenzióját teszik láthatóvá. A végtelen szabadságból mindenki mást és mást hoz felszínre. Mindenkinek van egy sajátos nézőpontja, ahogyan a világot látja, s igazán izgalmas az, mikor ebbe bepillanthat az ember. Rápillanthat, a vonzáskörzetébe kerülve dönthet úgy, hogy létezni hagyja és megismerni felé lép. A képeknek is vannak őket felfejtő pontjai, ahová belépve a sajátos rendszerükre lelhetünk. Átélhetőek. 
De nem megfejthetőek és nem mechanikusan kifaggathatóak. Inkább valamiféle intuíció, inkább egyfajta személyes viszonyulás az, mely tágítja egy kép jelentési köreit. S hogy egybeesik-e ez a felfejtett jelentés az alkotója elképzelésével vagy sem? Fontos kérdés, az, igen. De ahogy egy álom „megfejtése” is magának a felfejtőnek ad valamit, úgy az, aki egy kép terébe merészkedik önmagát igyekszik tágítva gazdagítani. Egy művész az alkotását szabadon engedi had kódorogjon, folyjon át a befogadón… Jelentsen neki valamit!
„(…) hajlamos vagyok a végtelent kiáramoltatni önmagamból.” (interjú FeLugossy Lászlóval, Balkon, 1998)
Egy műről való írás, a megfogalmazás pedig akaratlanul is rögzít és részletet ragad ki. Egy-egy gondolatot:
…egy asztalon lévő gyurmatömb, egy kupac lehetőség gyúródik formátlanságában egybe. Szürkés, seszínű massza, pont kézmeleg alakíthatósággal. A bárminek a lehetőségét hordozza. Nem tudva hogyan kellene hozzányúlni, de egyszer csak megtörténik, s elkezded gyúrni, mozgatni, görgetni és formálni. Formálódik, mint üres papírlapon a szén által húzott vonalak, egyszerűen, tisztán, alakká, tárggyá, környezetté. Mint a rajzolás aktusának lüktetése. 
Szinte érezni egyik vonal a másik után, annyira egyszerű és magától érthető, mint mikor a gyerekek belefeletkezve rajzolnak. A fekete vonalak ívei, a satírozások, a foltok megtöltik a sík felületet: a lehetőség összeáll formává. Az üres tér széttöredezik, differencializálódik és energiájával, színnel hullámoztatja a fehérséget.
Kultúrlényeknek tartjuk magunkat, társadalmi szokásokba növünk bele, elfogadhatóakká válunk, szocializálódunk és olykor fel-fel tör belőlünk az állat, kiszabadul fogságából mikor már nem kell megfelelni senkinek. Ilyenkor sokszor álarcot cserélünk, hozzánk közellévőknek azt a másik arcunkat mutatjuk, melyről mi sem tudunk, s mely eltorzulva a sötét oldal felé fordít. Akaratlanul a gondoskodás szeretetéből, a simogatás finomságából libikókaszerű pórázdinamika lesz. Egyszer csak a gyönyörű nő óriás rovarszerű nőstény lesz, tehetetlen kapálózással, közös életterünk árnyalat és szín nélküli kopár sivársággá. Mintha bekötött szemmel pörgetnénk s hirtelen elengednénk valakit úgy tör szét mindent. Mindent, amiről azt hittük, maradandó, s változatlan. Az infernális kifordít addig hitt magunkból, uralkodva megfoszt a biztos talajon állás valóságától. Tehetetlenné tesz bezárva önnön reakcióinkba. (Háborús képek IV, 1995.)
Az abszurditás, az irracionális, a bizarrság keveredése egy hétköznapi történésben mindig ébresztő jellegű. Általa kérdőjelezhető meg a valóságnak hitt valóság. S a sztereotípiák széthullnak darabokra. Az egymás mellett ért reggel intimitása, mint szinte közhely (s milyen kellemes, édes, de csak pillanatokra, alkalmakkor tapasztalható harmatcsepp illúzió) a realitásba fordul; hétköznapivá válik, azonban ahogy azzá vált, rögtön visszacsempésződik egy kérdőjel. A fekvő fejek egy-párnás egysége kibillen harmóniájából, a kusza kezek, a révedt tekintet, a tekintet nélküli arc, a hátulról benyúló szürke láb (?), kéz (?) mintha tépelődő gondolatokat hozna be. A bizalom bizalmatlanná, az együttlét magánnyá változik. (Ébredők, 1999.)
A nyelv, a fogalmaink hozzák létre a valóságot. Amit gondolunk kihat arra, amit megtapasztalunk. Mitől lesz valami könnyű? Mitől lesz valami nehéz? A struktúra, az élet szövetének hálója fenntart minket, a létezésben minden összefügg egymással. Van valami, ami táplál, általa létezünk. Felvállalva egy nő a súlyát, amit hordoz, az élet kiindulópontja lesz. Csak így válik lehetőséggé. Mozgatjuk a szálakat, magunkból kiindulva hatunk környezetünkre. Az elszigeteltség a fókuszban jelentkezik. A görcsben. A szenvedés állapota ez. A beszűkülés, az egoitás ragad ki, kontextust, közeget veszítünk s lebegő tehetetlenségben nyom alá minket. Melyik? Merev, determinalizáló struktúra avagy a felszabadult tánc örömgerjesztő játéka? (Könnyű lila arc, Nehéz lila kő, 2006.)
FeLugossy képei nekem a sűrítés dimenziókat összefogó képei, jelei kitágítják a hétköznapi valóságot költészetté. Emblematikus, összefogott, izgalmas képi felületek és jelképekké sűrűsödő formavilága, az érzéketlen anyag antropormorfizálása, a komolytalanság komolysága, a világból beáramló formák összevonása, áthatása jelentésekben gazdaggá és szellemi síkra helyezetté teszi munkáit. A képek vezetnek a saját világukba; számomra a szavak szintjén csak a kiválasztott képek beszélnek, töredékesen… a többi verbalizálhatatlan megérzésfelhő időtlenségének finom lehelete… s pont ezek a legizgalmasabbak…
1 Háborús képek IV, 1995. szén, papír, nejlon, 70x100cm
2 Ébredők, 1999. olaj, vászon, 70x100cm
3 Könnyű lila arc, Nehéz lila kő, 2006. vegyes technika, háló, 115x80cm
Krasznahorkai László: A költészet elkerülhetetlenségéről
Hölgyeim és Uraim,
feLugossy László művészete kapcsán, e művészetből sugárzó nyers és védtelen költői erő tiszteletére ma nem képelemzéseket, művészettörténeti fejtegetéseket, nem analízist és ítéletet fognak hallani, hanem ha megengedik, a költészet feltétlen szükségességéről beszélek, a másodlagos értékek korlátlan uralma idején a költészet elkerülhetetlenségéről, egy olyan nyelven, mely közvetlenül a szívhez szól, és azoknak, akik ezt a beszédet értik, egy görög költő, Jorgosz Szeferisz szavaival állítván be a költészet tényét ebben a térben, Önöknek, akik eljöttek ide, éppolyan csodálatos szavakat említve újra ebből a költészetből, mint amilyen visszataszító és sivár mindaz, aminek e költészet ellene szól, Önöknek, hölgyeim és uraim, mondván, hogy:
A hírnököt, őt vártuk, leszögezve, három évig közvetlen közelről szemügyre véve a fenyőket, a partot és a csillagokat. Markolva ekeszarvat vagy kormánylapátot, igyekeztünk megtalálni az első magot, hogy újrakezdődjék az ősi dráma.
Összetörten tértünk meg házainkba, zsibbadt tagokkal, felégetett ajkunkon rozsda és só ízével. Amint felébredtünk, Északnak indultunk, elmerülve szeplőtelen hattyúszárnyak ködében…
Hölgyeim és Uraim,
A megvirágzott nyílt tenger és a hegyek a holdfogyatkozásban, nagy kő az arab fügefák és az aszfodéloszok közelében, a korsó, mely sehogy sem akart kiapadni, múltán a napnak és az összecsukott ágy a ciprusok mellett, s arany hajad, a Hattyú csillagai, és az a csillag, az Aldebaran.
Megőriztem az életemet, megtartottam az életemet, bolyongva a sárga fák között, az eső rézsűi mentén hallgatag partokon. Esteledik.
Megtartottam az életemet, bal tenyeredben egy vonal, egy ránc a térdeden, talán ott vannak még a múlt nyár homokfövenyében. Talán megmaradnak ott, ahol fújt az északi szél, miközben hallgatom a befagyott tó körül az idegen szót. Nekivágok a hegyeknek, tintafekete sziklahasadékok, a havas mező, a szemhatárig havas mező. Semmit sem kérdenek, sem a néma kápolnákba zárt idő, sem a kezek, melyek kinyúlnak keresgélve, s az utak sem. Megtartottam az életemet suttogva a határtalan hallgatásban, nem tudok már beszélni, s gondolkodni sem. Suttogások, akár a ciprus lélegzete azon az éjszakán, akár az éjszakai tenger emberi hangja a kavicsokon, akár a hangod emléke. Lehunyom szemem, keresem a vizek titkos találkozását, a jég alatt a tenger nevetését, a lepecsételt kutakat, kitapintva ereimmel az ereket, melyek elhagytak engem ott, ahol véget érnek a vízinövények, és ez az ember, aki lépked, vakon, csönd haván.
Megőriztem az életemet, ővele együtt, keresgélve a vizet, mely elér tehozzád, súlyos cseppek a zöld leveleken, az arcodon, az üres kertben, cseppek a mozdulatlan ciszternában, egy halott hattyú, hószínű szárnyai közt eleven fák és a te tágra nyílt szemed.
Ez az út véget nem ér, nem változik meg, bármennyire igyekszel emlékezni a gyermekéveidre, őrájuk, akik elmentek, őrájuk, akik belevesztek az álomba, a tengeri sírokba. Bármennyit keresed a testeket, miket szerettél, amint meghajoltak a platánok szívós ága alatt, ahol megállt egyetlen pőre napsugár, és egy kutya csahitált, és összerándult a szíved. Az út nem változott meg, megtartottam életem. A hó s a jeges víz a patanyomokban.
Hölgyeim és Uraim, kedves Egybegyűltek,
A tengert nyugat felé hegyvonulat szegélyezi. Balra tőlünk a déli szél fúj, egészen felkavar ez a szél, mely lemarja a csontról a húst. Házunk fenyők és szentjános kenyérfák alatt áll. Hajnalcsillag, mikor szemed lesütötted. Óráink édesebbek voltak az olajnál a seben, könnyebbek, mint a friss víz az ínyen, lágyabbak a hattyúpihénél. Tenyereden tartottad életünket. És mindegyikünk ugyanazt írta neked, de hallgatunk, szégyelljük egymás előtt, hogy mindegyikünk ugyanazt a világot látja külön-külön, a fényt meg az árnyat a hegyfalon, és téged. Ki oldja el szívünkről ezt a szorongást? Tegnap este záporeső, és ma ismét ránk nehezedik a betakart ég. Gondolataink, mint a fenyőtűk a tegnapi zápor után, ajtónk előtt hevernek, haszontalan halom, tornyot akarnak emelni, de összeomlik.
Kedves Jelenlévők,
mit keres a lelkünk imbolyogva rozoga hajók fedélzetén, sápadt asszonyok, síró csecsemők között szorongva, anélkül, hogy felejtést találna a repülőhalakban vagy a csillagokban, melyek felé az árbocrudak csúcsa mutat? Mit is keres a lelkünk, kóborolva korhadt deszkákon, gerendákon, kikötőről kikötőre? Hasadozott köveket mozdítva arrább, egyre nehezebben lélegezve a fenyő hűvösét, hol ennek, hol annak a tengernek vizében, kapcsolat nélkül immár, emberek nélkül, egy hazában, mely nem a miénk többé, sem a tiétek.
Kedves Barátaim,
most, az öntőtál megolvadt ólmával a nyári tenger ragyogása, a teljes élet pőresége, és az elmúlás és a megállás és a lefekvés és a felriadás. Az ajkak, a simogatott bőr – mind égni törekszik. Amiként a fenyőfa délben, merő gyantában úszva siet, hogy megszülje a lángot, és nem bírja már a vajúdást, kiálts a gyerekeknek, gyűjtsék össze a hamvakat, és vessék el a földbe. Ami elmúlt, helyesen múlt. Azoknak meg, amik még nem múltak el, égniök kell ama délben, mikor a százszirmú rózsa szívébe szögeződik a nap.
Kedves Ideérkezettek,
Ez az ember sírva jár, senki se tudja, miért. Van, aki azt hiszi, vesztett szerelmeit siratja, amelyek oly makacsul döngnek körülöttünk, fonográfszóval, a tengerparton. Van, aki napi gondjaira gondol, félbehagyott papírokra, serdülő gyerekekre, küszködve öregedő asszonyokra. Olyan a két szeme, mint a pipacs, mint a tavasszal szedett pipacs, a szeme sarkában két kicsi forrás. Rója az utcákat, nem fekszik le soha, átlépi a föld hátán a pici négyszögeket, gép, mely örökös szenvedésre jár csak, mígnem végképp felesleges lesz. Van, aki hallotta beszélni, mentében, egyedül, réges-rég eltört tükrökről beszélt, s törött arcokról a tükrök szívében, melyeket nem lehet már helyrehozni. Van, aki álmáról hallotta beszélni, félálma iszonyú látomásairól, gyötrő képeiről a szeretetnek. Megszoktuk már, megbízható, nyugodt, csak épp hogy szakadatlan sírva jár, mint a folyóparti fűz, amelyet vonatból pillant meg az ember lidérces álmoktól zavaros hajnalokon.
De látod a nap fényét, amiként mondották a régiek, hittem is, látom, annyi évig járva a hegyeket és a tengert, állig felfegyverzett emberekkel feleselve.
Különös, nem maradt meg más belőlük, csupán a hangjuk, a vér, az bírta szóra őket, a kos, melyet levágtam, és a lábuk elé terítettem. Mindent, amit elmondottak nekem, ki kellett tapogatnom, mint amikor elrejtik az embert, űzötten, éjszaka, egy akolban, mint amikor eljut valahára egy mélyölű női testig, és teli a szoba fojtogató illatokkal. Mindaz, amit mondottak nekem – selyem és prém.
Különös, itt látom a napfényt: arany háló. A dolgok evickélnek benne, mint a halak.
Óriási angyal húzza, a halászok hálójával együtt.
in: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KRASZNAHORKAI/krasznahorkai00015_kv.html
Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019