Michael Haneke Fehér szalag című filmjéről
(Das weisse Band – Eine deutsche Kindergeschichte)
fekete-fehér, feliratos, német-osztrák-francia-olasz film, 144 perc, 2009
Egy felületre kivetített másodpercenként huszonnégy állókép – a valóság illúziója. A film lehetővé teszi, hogy egy fehér felületen valósággá tükröződjön egy világ, megelevenít valamit, ami az adott időtartamon belül egésszé áll össze. S azon túl: bennünk képződik, bennünk formálódik meg, viszonyulunk hozzá, benne élünk, s gondolkodunk róla, hat ránk; egyszóval párbeszéd alakul ki. Talán ez az egyik legfontosabb kritériuma egy jó alkotásnak.
Michael Haneke Fehér szalag című filmjénél nem könnyű a helyzete a nézőnek, hiszen egy olyan világba kerülünk, amit a gonoszság, a kegyetlenség, a szigor levegője áraszt el, fokozatosan egyre nyomasztóbb világ tárul fel előttünk. Visszafogottan elegáns módon, éles fekete-fehérben folyik át a rútság egy első világháború előtti németországi falu összes társadalmi rétegén (nem sok különbség van: a báró úr pont úgy bánik a feleségével, mint a paraszt az övével); a pengeéles párbeszédekkel, a nagyszerű jelenetekkel, képekkel, a múlt századi fotográfiákról felismerhető arcokkal végig fenntart valami kiábrándító, szomorú feszültséget.
„Minden kép tiszta, tökéletes, a beállítások hibátlanok, a látványok ragyogóak”, de a tiszta és átlátható felszín alatt fortyogó lelki sötétről, mocsárról, egy összességében meghibásodott világról mesél.1 Egy rejtélyes balesettel kezdődik a film, majd egy haláleset, ami végképp megbontja hitt nyugalmát e német falunak. Egy igen szigorú, protestáns falu, ahol a történet játszódik. Végig úgy hisszük, egy kriminek, egy rejtély felgöngyölítésének vagyunk a tanúi, de Haneke filmjében valami sokkal fontosabbra hívja fel a figyelmet ezzel a „műfajtévesztéssel”: az egész film áttevődik egy pszichológiai, lelki síkra, egy közösség tagjainak egymáshoz való viszonyára, kapcsolódására, valamint arra, hogy mit hoz létre az emberi gonoszság, butaság, indulat, irigység egy olyan helyen, ahol a szigor a mindenen felüli úr. Lerántja a leplet az első világháború előtt álló, békésnek és idillikusnak hitt, még a természettel szimbiotikusabban élő vidéki ember életéről. Szörnyű képet fest arról a világról, ahol a falu vallási vezetője szinte maga a megtestesült Gonosz, aki a közösséget és a családját is ezzel a mindent ennek alárendelő, szigorú fegyelemmel akarja uralni.
Amikor gyermekei elkésnek a vacsoraasztaltól, nevelési eszközként ismét kitűzi rájuk (testi fenyítés kíséretében) a fehér szalagot, mely az ártatlanságot képviseli. Persze bűneik viszonylagosak, csak a kamaszkor sajátos állapotát élik, de az apa szemében a fehér szalag a rendet hivatott visszaállítani, keményen megtorolva az elvárt viselkedési formának nem megfelelőt. A lelkész minden gesztusa erre irányul, s a vezeklésnek és emlékeztetőnek szánt szalaggal is épp az ellenkező hatást tudja elérni: gyilkos szenvedélyeket és elfojtásokat gerjeszt legközvetlenebbi „szeretteiben”, saját gyermekeiben. Egy folyamatot rajzol le a film, hangsúlyt fektetve az események egymásból való kibomlásának fontosságára; ugyanakkor egymástól különálló tragédiáknak is nevezhetnénk őket, ha külön-külön történetekként szemléljük.
Az elejétől kezdve furcsák a dolgok, amik történnek: a falu doktora hazafelé tartva lovával elbukik egy kifeszített drótkötélben. Egy arató nő a báró csűrjének felső szintjéről a korhadt deszkákon át lezuhanva veszti életét, nagyobbik fia nem nyughatik, s lefejezi az aratóünnepen a báró elkerített káposztáit. Apja türtőzteti indulatát, de valaki felgyújtja az intéző szénáspajtáját. 
Másnap az apát felakasztva találja meg ifjú, másodszülött fia, miközben lánytestvérei az udvar körül játszanak. A grófné gyermekét megverve találják az erdőben, majd egy fogyatékos fiúval is kegyetlenül elbánnak. Hol személyekhez köthetőek, hol felderíthetetlenek ezek az események. Annyi bizonyos, hogy terjed a bizalmatlanság, s ahogy a néző is szembesül az egyre mélyebb ívben rajzolódó történettel, szinte nem lehet kívül helyezkedni: a szavak, a történet hatására megjelenik ugyanúgy a bizalmatlanság, a kétely, az undor, a rémület, a düh, az azonosulás vagy akár a rettenet bennünk is. Leplezhetetlen az, hogy megjelennek bennünk is azok az érzések, például, amelyeket igyekszünk elutasítani. Hol valaki pártjára állunk, hol megvetjük, hol együtt érzünk pár szereplővel, hol pedig velejéig gonosznak titulálunk egy másikat. Nem bújhatunk el mi sem az elutasítás vagy a szimpátia, az ítélkezés, a sztereotipizálás, a klisék árnyéka elől, még ha jogosnak tűnne is ebben a filmben a végletesség. De a megkérdőjelezés, a feketében a fehér, a fehérben a mélysötét ugyanúgy ott van; ettől olyan fájdalmasan emberiek ezek a karakterek.
A film légköre majd semmi pozitív fogódzót nem kínál, hacsak nem a lelkész aprócska kisfiának gesztusában: az apja kegyetlenül meggyilkolt kalitkás madara helyébe félénk, szeretetteli gesztussal odaadja neki saját madárkáját. Az egyetlen ártatlan, romlatlan szereplőt képviseli, s ezzel az őszinte tisztasággal képes az árnyaltságot felmutatni és oldóan hatni a filmben.
A történetet a falu tanítója meséli el, aki azt próbálja elmondani, mit tapasztalt a Nagy Háború előtti években, a békeidőben; s talán ő az, aki azt sugallja a filmben, hogy aki bárgyúságában nem lát messzebb, csak az, aki túléli tudatlanságával mindazt a szörnyűséget, ami körötte történik. 
Látni valóan a legkevesebb fogalma sincs arról, mi az, ami körülötte történik2, s meglehet, jó nyomon jár, de mégis, számít ez valamit? Vajon javít a helyzeten? Vagy csak az a szerepe, hogy megossza, amit tapasztalt, immár távol időben és térben a történtektől?
Valamiért Pilinszky gondolatai azok, amik idekívánkoznak számomra, hiszen a film nem egy kellemes állapot átélésére hív meg: „Aki komolyan veszi az életet, annak kétségbe kell esnie”. De: „egyedül a hívő meri szemügyre venni az élet teljes értelmetlenségét”, „a hit nem más, mint a kétségbeesés felülmúlása”, „aki nem hisz, az egyszer sem merészelt kétségbe esni”.3 S a film sötéten gomolygó világa pedzegeti az összefüggéseket: némely okot és a megannyi keserű következményt.
„A legrosszabb ember sem más, mint saját bűneim tükörképe. Ez a hit és az egység legfőbb titka.” „Jézus gyűlölte a bűnt és szerette a bűnöst, egyetlen embert sem rekesztett ki szívéből.”4 Úgy gondolom, ezt a gondolatot a buddhizmus is hasonlóan igaznak tartja. A film szereplői egytől-egyig védtelenek, mintha valamiféle sötét erő, folyamat elszenvedői volnának, s nem eszmélnek önmagukra. Ettől válik olyan fájdalmassá Haneke filmje. Kiszolgáltatottak késztetéseiknek, és ezzel együtt elszenvedői is cselekedeteiknek, s azok következményeinek.
Haneke nem zárja le a filmjét, nem ad választ, sem kézzelfogható magyarázatot, csak megmutat valamit. S előrefelé is mutat, kivezet a történetből, át (a néző tudja) valami még sötétebb, az első világháború felé. A film után képek, gondolatok szakadatlanul dolgoznak, örvénylenek bennünk, számtalan jelentésréteg kerülhet napvilágra. Haneke mesterien megalkotott filmjének súlyos mondanivalóján túl mégis, a film közben mindennek ellenére megnyílva lehet csak egyáltalán észrevenni, megtapasztalni, mik zajlanak folyamatosan bennünk.
1 FÖLDÉNYI F. László: A lélek kulisszái. -In: Filmvilág, 2010. 2. szám. -p. 13.
2 MESTERHÁZY Lili: Jeges iszonyat a faluban.
Forrás: http://www.origo.hu/filmklub/20100222-jeges-iszonyat-a-faluban-a-feher-szalag-kritika-michael.html
3 PILINSZKY János: Naplók, töredékek. -Bp.: Osiris, 1995. -59-60 p.
4 KOVÁCS Erika: Mindenből költészet lesz és csend. -Bp.: Osiris, 2003. -48 p.
Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019