Pilinszky János Szabadesés című novellája és Shindo Kaneto A kopár sziget című filmje
Az esszém témája Pilinszky János Szabadesés című novellája és Shindo Kaneto A kopár sziget című filmje, melyeket összevetni igyekszem, vagy legalábbis valami kapcsolatot vagy ellentétet keresni köztük, Pilinszky erről a filmről való írásának ismeretében.
Pilinszky Szabadesés című novellája Simon Áron címmel jelent meg először A mélypont ünnepélye c. kötetben, amit regényfejezetnek írt és mikor 1980. június 23-án hangszalagra mondta a Hármasoltárral együtt, javított a szövegen és ekkor változtatta a címet Szabadesésre. (A javítások tartalmilag nem változtatnak a szövegen.)
A kopár szigetről Pilinszky az Új Ember 1963. március 10-ei számában írt, elénk tárva számára a film megrendítő és felemelő voltát.
Kaneto filmje négy emberről szól, akik a tengerben egy kis, kopár szigeten élnek, nehéz munkával művelik a földet, ugyanis a vízért messzire kell menni. Egyszerű képi világgal és teljes némaságban bontakozik ki a történet. Egy évet mutat be a film, illetve azt az életet, ami folyamatos létfenntartásról szól, a robotról, olyan emberről, aki szerves, de függő viszonyban él a természettel, és ott, ahol meg kéne bolondulnia és fel kéne adnia, ott erkölcsi erejével felemelkedik. A másfél óra alatt bár van két olyan pont, ahol megszakadni látszik ez az erő, mely által vállalni tudják ezt a nehéz sorsot. Az asszony az, aki mindkétszer megtöri ezt a folyamatot. Női mivoltában rejlő gyengesége végett. Egyszer holtfáradtan ejti le válláról a vödröt, amire egy hatalmas, a nézőt meghökkentő pofon a válasz a férjétől. Másodszor, mikor az egyik kisfia maghal és fájdalmas elkeseredettségében dönti fel a vizesvödröt és tépi ki a palántákat. Ekkor földre veti magát és zokog. A férfi csak nézi, összeszoruló szívvel, hisz pontosan tudja mit él át a felesége. De folytatja a munkát. A nő ránéz, felkel és heroikus lelki nagysággal ő is elkezd újra dolgozni, vállalva a sorsot, amit nem az ember választ, de elfogad.
Az egész film valami tiszta, önmagába zárt, emelkedett hangulat, a zene finomságával, a japán ember lényeglátásával és lecsupaszított szakrális világával és az emberi akarat nagyságával tanít, erőt adva, hogy az élet nem mindig boldogság, de fájdalmas valóság, amit ha elfogad az ember és fölveszi, mint a keresztények a keresztjüket, akkor élhető meg a létezés teljessége, az élet valódi arca ekkor bontakozhat ki.
A film képi világa is egyszerű és tiszta eszközökkel dolgozik, egy áramló gesztus, ahogy Pilinszky Szabadesés című műve is. Azt érzi a befogadó olvasás közben, hogy viszi magával ragadva, a képeivel, a zeneiségével az írás, párszor felocsúdva, mint a filmnél a pofon ütés, hogy most mi van? Mi ez az egész, hol vagyok, ki vagyok, ki az, aki elbeszél? És miről?
Látszólag összefüggéstelen történetek fűződnek egybe, de mindennek jelentése lehet és ez az, ami lenyűgözött, ez a koncentrált, tudatos és mégis spontán átvezetésű, ez a hirtelen sodrású és lelkületű írásmód. Naivan azt írhatnám, hogy levegő után kap az ember, elszédülve, felocsúdva próbálna értelmezni, rakosgatni, de első olvasásra szinte csak a hangulat, ami megragadható, az a hangulat vagy érzés, ami bennem keletkezett. Ez olyan, mint mikor egy festmény előtt állva finoman a tér megváltozik és valahogy a képpel, a lényegével együtt dobogunk. Nem biztos, hogy meg is értve, amit mond, verbálisan nem kifejezhetően, de koncentrált sűrűségben érezve ezt a valamit. A megsejtés is lélekfelemelő. (Hozzátéve természetesen, hogy mi is az a megfejtés, kell-e egyáltalán megfejteni akarni.)
Elég nehéz hozzákezdeni egy ilyen, mondhatjuk összefoglalásként is vehető, élete végén írt novellához, és az is lehet ez volt az utolsó mű, amit írt (erről azonban nincs adatom). Valaki szerint az olvasható ki a mű második feléből, hogy benne a művész, az alkotó ember, akit Simon Áron testesít, nevesít meg ( aki szétszed és összerak egy órát, ami már mindenképpen más, mint előtte), az többé nem megy be a boltba, ő az, aki meghalt benne és a testi ember már csak elvegetál, és a halált várja. Számomra semmi nem ilyen egyszerű a novellában, és mint látni fogjuk, fejtegetésekbe kezdek, sokszor, sokfelől, de félek, önmagamból kiindultan nem egyszerű meghaladni gondolkodásunk határait és új, ismeretlen utakat törni.
Az utolsó bekezdéseket olvasgatva ugrál szemem a sorokon, a gondolataim a szavak értelmén csüngenek. A novella vége, a sírás, örökké tartó, öröktől fogott sírás, az időbeliség kitágítása. A boltban reggel nyolckor csak az órák ütnek, Klösz György pedig „a szétrugdalt negatívot” összeragasztotta, amit előbb az egyes szám első személyben a történet megélője összetört, mielőtt az arról készült képet zsebre vágta, majd „erős szegekkel” kiszögelte a falra és a szögek elfinomulva hagyják lehullani a fényképet. Ezzel arra a jelenetre visszautalva, amikor a Golgotán látjuk Krisztust a két latorral felszegezve és a szögek pont így finomulnak el, ily mód szökik meg a bal lator a keresztről, hisz arra sem lenne méltó, hogy Krisztussal egy helyütt feszítsék meg.
De miért lett olyan fontos a fénykép? Hiszen Simon Áron az elkészülését sem vette észre és azt sem, hogy zsebébe gyűri a névjegykártyát. De hirtelen fontossá vált: „Meddig kell még zuhannom! Anya maghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és tovább csörtetek.(…) Ragyog, amikor a kész fényképet a kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot és teljes súlyommal rátaposok.” A kép, a fénykép annak lehet a szimbóluma, hogy szembesülünk magunkkal – hiszen a fényképen úgy vagyunk láthatóak, ahogy mások, kívülről látnak minket, kérlelhetetlenül – ezáltal az igazi valónkat mutatja meg. „Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe.” A fénykép, ami önmagával azonos, az, amit felszögel.
Majd benyit a szomszédos szobába, és alszik, biciklije az ágy lábánál. És mintha önmagára ismerne, saját magát szólítja meg, ekkor az antilop – aminek két szarva az ó- és újtestamentumot jelenti, a hitbuzgó embernek az evilági szenvedélyektől való tartózkodását, amire ha nem figyel, ugyanúgy fennakadhat, ahogy az antilop két szarva belegabalyodhat a bozontba és üvöltésére a vadász könnyedén elejtheti – iszonyú hangot ad hátravetve fejét és Klösz György összerakja a széttördelt negatívot.
De továbbiakban ismét megakadok. Valami furcsa érthetetlenség. A gondolataim nem találják az utat és a novella megfejthetőségének a lehetőségét. Bár felmerül a kérdés, akar-e egyáltalán konkrétan, megfogalmazhatóan mondani valamit az írója, vagy csak titkot sejt az ember a személye mögött és tőrbe csalva elhiteti velünk, hogy ő tudta, hogy miről ír?
Másfelől elindulva, ez a novella olyan, mint mikor az ember az ébrenlétből épp átcsúszna a tudattalan, álombeli világba, ahol a racionális, megfogható dolgok eltűnnek és marad az álommunka megfejthetetlen és inkább az érzékekkel megsejthető oldala. Az idő összemosódik, nem az a lényeg, honnan kerültek bele az elemek az álomba, az az érdekesebb miért jött újra fel egy réges-régi történt esemény. És a novella is így kezdődik: „Még a pillanatra is pontosan emlékszem…”, és feljönnek sorra a képek, váltva egymást, összefüggéstelennek látszódva, mint mikor az ember nagyon- nagyon fáradt, egész éjjel nem aludt és hajnalban aludni próbálna. Egyszerűen lázálomszerűen jönnek a képek, nem tudva valóság-e vagy nem, összemosódnak, áttűnnek egymáson és hihetetlenül gyorsan váltakoznak. Olyan ez a mű is.
Sok sejtelmes dolog van, még igazából az sem teljesen evidens, hogy férfi vagy nő az emlékező az elején, hisz a többi kislánnyal gyújt cigarettára. De később a Simon Áron történet után- „Meddig kell még zuhannom…”- a narrátorral, önmagával össze is mossa ezt a fiút és itt inkább férfit vélünk felfedezni, és érzületében igazából az egész novella alatt. És egy gyönyörű „párbeszéd” Simon és Áron közt nyelvtanilag, egy önfelismerés szinte, a belső énünkkel való beszéd, rácsodálkozás egy rég elveszett valamire bennünk, akár az elveszettnek hitt isteni lényegünkre.
Meglátni, felismerni magunkban az istenit, a tisztaságot, a tökéletes vetületét, ez az élet igazi lényege, hisz minden lény eredendően tökéletes és isteni és teljes egész. Talán a párbeszéd erre is utalhat, két vetületre, a hétköznapi emberre és az alkotó emberre, vagy az emberi és isteni részre. Számomra több mondat is utal az istenülésre, vagy még inkább arra, ahogy egy interjújában is említette, ott a munkáival kapcsolatban: „az ember lényegében mindig ugyan akörül köröz, és próbálja ezt a kört egyre szűkebbre venni, egyre inkább a dolgok centrumába találni”. És ez az a centrum, amit említ, ahol a megsejtése a legközelebb van a dolgok lényegiségének. „Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés.”, ehhez kapcsolódóan: „… annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.”, „Megkönnyebbülés volt levetnem a ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta sem cseréltem le.”
Visszatérve kicsit Kaneto filmjére, ott a mű egész hangulatát átjárja az a fajta dolog, amit középpontba levésnek nevezhetnénk. Mikor egy ember a középpontjában van, nem ellenkezik a sorsa ellen, nem akar kibújni alóla, hanem vállalja a rá rótt feladatot. Ilyen a férfi a filmben, ő a biztos pont, a tengely és a végére az asszony is felismeri a sors játékát, amely megrázó, de az életet élni kell, felismerni a feladatokat és vállalni azokat. A film gyönyörű példázata az emberi kitartásnak és „az emberi kéz életet csiszoló erejé”-nek. Valamint rávilágít arra, hogy az emberi szabadság pont abban rejlik, hogy elfogadva a világ anyagi mivoltát, mint alap, de túllépve, felismerve az ez mögötti igazi lényeget. Ez a keleti ember sajátosan jellemző vonása.
Kaneto filmje az egyszerű képi világával és távolságtartó, de az az egy- két érzelmi rezdülés, mint mikor a hosszú nap után megfürödnek és a lemenő nap szürkületében az asszony utoljára, a már bizonyára nem túl friss és tiszta vízben mosakodva, egy hosszú, fárasztó nap után megelégedetten mosolyodik el; ekkor valami megnyílik és a mélyébe enged a film. Majd megint messzebb húzódik, de valahogy a néző elfogadva ezt a szemérmesebb módot mégis közel tud maradni és benne létezni velük együtt abban a világban. A jó mű magába szippant. Kaneto az egyszerűségével, Pilinszky azzal, hogy folyamatosan intenzív képekkel dobál minket, látomásszerűen tovaillanva.
Ami nagyon erőssé és jellegzetessé teszi az írásait az az, hogy „kedveli a tömör, aforisztikus fogalmazást, a szélsőséges gondolatok ütköztetését, a látszólagos tartalmi ellentéteket, a nyelvi paradoxonokat.” „ A szavak mögöttes tartalma, a sejtett, nyelvileg nehezen megfogható gondolati felismerésekre utalnak” és szívesen használ olyan szavakat, amelyekhez évezredes jelentéstartalmak tapadnak. Az antilopot, már említettem, ezen kívül a bal lator, aki a megválthatatlan bűnös, hisz még arra sem lenne érdemes, hogy Jézus mellett feszítsék keresztre. A kettős keresztnév is párhuzamba hozható. Simont azzal az új-szövetségi czirénei Simonnal, akit arra kényszerítettek Jézus keresztútján, hogy vigye a keresztjét. Áron pedig egy ó-szövetségi figura, aki Mózessel együtt hozta ki népét Egyiptomból, de később bálványimádás miatt Jahve megharagudott rá. Furcsa mód Simon Áron és az antilop összecseng egymással. De vajon mit akar azzal mondani, hogy Simon és Áron felismerik újra egymást és az antilop fejét hátravetve ordít? Talán az utolsó ordítás, kiáltás, a halálunk előtt? („Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!”)
Olvasva az előbb idézett résztől lefelé, szinte beszippantanak a sorok, ahogy visznek magukkal. Egy antilop, ovális tükör előtt, önmagát nézi, időtlenség óta. Nem fordul meg, az ajtó előtt állva kopogni sem kopog, inkább hóesést képzel, mint gyermekkorában, hagyja esni, elképzelve.
És egy újabb kép, teljesen eggyé olvad vele.” Ez volna a befejezés? „
„Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fekete- fehér pontocskák elrendeződjenek.”
Ha végignézek a novellán, ilyesmik rajzolódnak bennem ki:
Egy megváltás- történet, ebből fakadóan egy nyugodt, megtisztult, de nem kiüresedett lélek, aki nem tesz semmit, nem cselekvő, hanem hagyja a világ anyagi forgatagát és önmagában utazik, önmagából születnek a képek. (A világ is csak bennünk történik meg igazából, ahogy Heidegger is írta, a bennünk kialakuló képeket vetítjük ki a külső valóságra, így teljesen szubjektív az ember alkotta kép erről a világról, mi hozzuk mozgásba, mi töltjük tele tartalmakkal és objektív valóság nem is létezik.)
Az elején, az a szuggesztív kép, ahogy még a pillanatra is pontosan emlékezve egy cigarettával megégeti magát, és minden megváltozik, számomra egy olyan önmagára ébredés, és belemerülés egyben, mikor minden eggyé válik, a figyelő és a cselekvő vagy az alkotó és az ember. („… én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.”)
A Simon Áron történetben közönyösen, csak megtörténnek a dolgok, míg nem egy ormótlan vasóra arany melegségébe érve, a középpontban minden egybemosódik. Az alkotás valahogy mindent egybe mos, valami tudatalatti és tudatos összevegyülés, eufórikus érzés, szinte néha olyan, mintha minden belőlünk áramlana ki, önmagát próbálva látni tőlünk is függne léte, és megköszönné, hogy észrevettük.
Pilinszky felveszi magára az egész emberi sors fájdalmát, mint Krisztus, és a novella utolsó soraival felkavaróan hagy nyomot bennünk.
A novella zeneisége, a múlt, az idő, a hit, az irracionalitás, az ambivalencia, a képek erős képzeleti játéka, az érzelmi és tartalmi telítettség sajátosan, szinte technikájában teljesen ellentétévé teszi Shindo Kaneto A kopár szigetével, és ami mégis szervesen összeköti az a teljesség érzése.
Felhasznált irodalom:
– Pilinszky János Összegyűjtött művei- Beszélgetések, Századvég Kiadó, Budapest, 1994
– Tanulmányok, esszék, cikkek, Századvég Kiadó, Budapest,1993
– In memoriam Pilinszky- összeállította Bogyay Katalin, Officina Nova, 1990
– Tüskés Tibor: Pilinszky János, Alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986
Pilinszky János: Szabadesés
Még a pillanatra is pontosan emlékszem. 1959. november elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigarettára, életem első cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következő házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.
Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik őt. Végre! Többé senki se figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homlokából a haját.
Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.
Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenemre, mint valami mértéktelen vaskorona, minden irányból érkező szorítás, messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival.
Éjszaka elfogott a remény. A fürdőszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást húztam az arcomra. Rövid időre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipőmbe. A fürdőszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.
Megkönnyebbülés volt levetnem ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom ugyan, képek bombáznak, de különben csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék hófúvás után.
Gyönyörűek a mozdulatlan képek! Ők valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellől csak a hulló hó látványa melengetőbb.
Hogy ez a kép? Igen… Három keresztre vert ember. Egy, kettő, három. A középső Jézus. Alant kiáltozás: „Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” A lármában a három férfi egyként hallgat. Aztán a bal lator nekitámad a középsőnek. A jobb szélső viszont: „Ne szidd őt. Hiszen semmi különbség sincs közöttünk.” Mire a középső: „Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”
Ettől a perctől mindenki egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind feketébb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült; már csak azért van itt, hogy megvárja a haláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.
De mi történt baloldalt, ahová senki se figyelt, még János, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szögek fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De – ismétlem – mi történt baloldalt? A bal szélső kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekből tű lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tűk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a csodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltozott Jézus felé. A bal lator leszállt a keresztről. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerűen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra – „Elvégeztetett!” – visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom magamban: a varrótűvé finomult szegeket, a bal oldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen, a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelől és középről, mindenki torkából és főként arról az egyetlen helyről, annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.
Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban eltévedni se lehet már.
Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?
Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dőlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is, mintha finom filcből volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.
Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!
Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben – két elülső lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve – egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítőszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!
És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomon. Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?
És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csendélet, amiről idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Előszörre talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.
Ülök a foszladozó fotelben és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fehér-fekete pontocskák elrendeződjenek. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz György készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alapzata látható, egy kalapos férfival a járdaszélen. Télikabátot visel és csőnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.
A neve kettős keresztnév. Apját korán elvesztette; jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter…? Nem. Zoltán Károly… Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.
A lányok sokáig nem érdekelték, és ő se a lányokat. Lenőtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy amikor az első hosszú nadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga mellett; még éjszakára se vált meg tőle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.
Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tűrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerős órásmesterhez. Nyitásra a boltba mindig hajszálpontosan, reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.
Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.
Az első óra, amit először kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyéről és mögéje állt.
Simon Áron előbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szemgödrébe illesztette. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az első csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt – ha lehetséges – fogaskerekek még szolgálatkészebb rendszere követte. A fiatalember kezében megállt a csipesz. Ezen a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképp más volt, mint amit szétszedett.
Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redőnyt, majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. Még az emelkedők is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul későn ért haza, éhesen és boldogan.
Pár esztendő múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.
Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelődve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: „Jöjjön kissé közelebbre a lámpától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!” Majd egy idő után: „Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképből.” Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyűrt névjegykártyát.
Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és továbbcsörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekiesem a szekrénynek, tépek, mosakodom, török-zúzok, mosakodom és szaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingben álmosan előkotoz egy üveglapot, és fürdetővizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot, és teljes súlyommal rátaposok.
Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.
Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Biciklim az ágy lábánál.
– Simon!
– Áron! Édes, édes Áron!
– Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!
Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, irtóztató hangot adott, és Klösz Györgynek sikerült a szétrugdalt negatívot összeragasztania.
A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák.
Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.
Jegyzet:
A regényfejezet („novella”) először Simon Áron címmel jelent meg: Élet és Irodalom, 1980. március 22. 14–15.
A hagyatékban három egymással eredetileg egyező gépiratos példány maradt fenn; ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetű a teljes, kézírásos javítások is csak ezen szerepelnek. (Az Ms 5939/35. jelzetszámú másodpéldánynak az első, az Ms 59839/36. sz. harmadpéldánynak pedig az első két lapja hiányzik.) Azonban a javított változat is variáns, néhány részletében eltér a folyóiratbeli közléstől.
Egy további gépiratos, autográf javítású változat Kocsis Zoltán tulajdonában található; ez már a folyóiratbeli közlés (1980. március) után születhetett.
Pilinszky 1980. június 23-án a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában – a Hármasoltárral együtt – hangszalagra mondta a Simon Áron c. írását is. Ebből az alkalomból további javításokat is végzett a már megjelent szövegen, és a címet is ekkor változtatta Szabadesésre. Az ezzel megegyező példány nem került elő, talán lappang. A jelen kiadás teljes egészében a hangfelvétel szövegét követi. (A hanglemez adatai: Pilinszky János: Szabadesés. Szerk. Kocsis Zoltán. Hungaroton SLPX 13878, 1986.)
(2018.10.15.)
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky01035/pilinszky01048/pilinszky01048.html
Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019