Reflexióim a festményeimről

 

„E világnak minden dolga
vízben tükröződő kép csak.
Lásd s tudd: e tűnő rajzolat
sohasem lehet valóság.”

(Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma, fordítás: Sári László)

 

„Remekbe készült, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.
Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.
Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.”

(Pilinszky János: Ékszer)

 

A 2017. novemberi Csendes történetek kiállításon történeteket szerettem volna megjeleníteni, történeteket, melyek bennem bontakoztak ki, a vászon felületén bontakoztak ki, hol nagyon konkrét indulóponttal, hol egy-egy motívumot megtalálva, ragaszkodva, továbbfejlesztve. Írok alább arról, hogyan születtek, miért születtek, számomra mit jelentenek vagy csak egy reflexiót öntök szavakba, mely eszembe jutott később, mikor ránéztem. Szerencsére semmilyen alkotás nem zárt világ, és ezt szeretem bennük. Egy befogadó néző kell ahhoz, hogy kibomoljon valami: történeteket fedezzen fel vagy kreáljon, kérdezősködjön, feltételezzen, párbeszédet folytasson, érezzen…

A képeim abból a tekintetből sem zárt világok, hogy folyamatosan alakulnak, hol megszűnnek, hol egy-egy motívum vissza-visszatér, átalakul, átértelmeződik az évek alatt. Most éppen „ilyenek” bennem.

 

Egyfajta hűség, 2015.

Épp elsétáltam egy bolt előtt, egy oszlophoz kikötve egy középtermetű kutyát pillantottam meg. Gazdája bizonyára a boltban lehetett, mert a középtermetű eb a bejáratot nézte, testével arrafelé fordulva, teljes figyelmével, ugatott és ugatott. Amikor abbahagyta egy pillanatra, akkor halk nyüszítés hallatszott, majd újra ugatás. Belém hasított ez a kiszolgáltatott kötődés, ez a roppant hiányérzet és annak a tudásnak a hiánya, hogy a kutya biztos lehet abban, hogy a gazdája visszajön. Csak ez kötötte le egész lényét, ez a hiány és semmi mással nem volt képes foglalkozni többé. Semmi szagolgatás, semmi elpihenés, semmi oldottság… semmi. Csak a figyelem, a megfeszülés és az ugatás. Szűk világban élt, az állatok egyfajta kiszolgáltatott világában, ahol az akarat képtelen a módosításra, hisz ez még nálunk sem mindig evidens. Számomra valami olyasmit jelent, hogy van olyan ragaszkodás, ami olyan erős, olyan kérlelhetetlen, hogy belehalhatunk ebbe.

 

Kint és bent, 2010.

A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd. A vihar feszít, a téboly feszít, a bizonytalanság örvénye, mely húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít. Nem érted mi történik, nem tudod miért történik, és mindig csak Vele foglalkozol. Minden nála, nálad semmi sem maradt. A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába. Elül a vihar. És elcsendesülve már nem keresed magad a tükörben.

 

Elképzeled, hogy egy vízparton vagy. Vagy egy tengerparton. Legyen inkább folyópart. Elég mély a meder, vagy a tó, talán mégis inkább tenger. Kiterjedt és mélységesen elmerülhetsz benne. Egyre mélyebbre merülsz. Régi civilizációk emlékei után kutatva. Töredékekre lelsz, titokzatosan sejlenek fel képek, szellemképek, víziók, csendben, halkan, fátyolszerű lassúsággal. Fényt látsz, és sarjadó életet, kapuk, ívek és hidak között jársz. A víz hullámzik, néha őrjöngve tombol, dobál, felkavarja a mélységeket. Vitrinbe zárt magány védettsége. Kővé vált gránátalma éled és sír, kettéhasadtságában főszerepet kap. Kikötőként fogad. Az ár-apály ciklikussága megnyugtatóan hat.

Fekszel a kádban és elmerülsz. Hajad lágy hínárként érinti bőrödet. Víz alatt jobban hallatszik a szívdobogás. Az anyád hasában vagy. Szíveitek ritmusának hangját hallod. Érzed a megszületésed kínjait, a kirobbanó erő nyomását és valamit, ami visszatart. Érzed a füled lüktetését, a szíved dobogását, a nyomást. Felülsz. Sírva simítod hátra vizes hajadat. Párás melegben úszik minden.

Lemerülsz. Régi elmerült történetek bukkannak a felszínre.

 

Labirintus, 2015.

Vajon Ariadné hogyan érzete magát felébredve, egyedül találván magát egy szigeten, azok után, hogy szerelmének, Thészeusznak segített a labirintusból való kijutásban? Vajon Perszephoné örömmel vált-e az alvilág úrnőjévé, miután anyjától titokban elrabolta Hádész? Vajon milyen lehet úgy élni, hogy az év egyik felében a napvilágon, a másikban pedig a halottak birodalmában van az ember? Milyen igazán mélyen belegondolni abba, hogy tavasszal kivirágzik minden, termőre fordul és ősztől az enyészetnek adja magát át az élet? A fák gyümölcse, magja mennyi bőséggel, de mennyi be nem ért, meg nem ért, ki nem hajtó életlehetőséget temet el, mennyi lehetséges próbálkozás, melynek nincs foganatja, és nincs kiút az útvesztőből. Hogy süllyed el minden, temeti be a homok, árasztja el a víz és a feladvány megválaszolása várat magára. Milyen lehet a Minotaurusszal találkozni, vagy Gorgót megpillantani egy tükörben? Mennyire kell mélyre vagy magasra szállni, hogy beláthassuk az egész teret? Mennyire súlyos a kitágult tér, mennyire egyértelmű a labirintus – ugye van bejárata, van közepe és van vége. Persze azt sosem tudhatjuk, mit találunk középen. Rizikója van, ahogy minden egyes találkozásnak is. Lassan bomlanak ki történetek, de ezzel együtt gubancolódnak össze a szálak is. Talán megsejthető, de sosem tudható igazán. Végtelen variáció. Akár a színházban vagy egy regényben. Szerepek, történet, hely és idő. Felkötött és át- és átcserélt álarcok és maskarák tánca. Mélységek és tragédiák vagy frivolan könnyed tovalibbenés, játékos öröm.

Most megtorpanok. Nem tudom, hol vagyok.

 

Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019