Reflexióim a festményeimről

 

 

A 2017. novemberi Csendes történetek kiállításon történeteket szerettem volna megjeleníteni, történeteket, melyek bennem bontakoztak ki, a vászon felületén bontakoztak ki, hol nagyon konkrét indulóponttal, hol egy-egy motívumot megtalálva, ragaszkodva, továbbfejlesztve. Írok alább arról, hogyan születtek, miért születtek, számomra mit jelentenek vagy csak egy reflexiót öntök szavakba, mely eszembe jutott később, mikor ránéztem. Szerencsére semmilyen alkotás nem zárt világ, és ezt szeretem bennük. Egy befogadó néző kell ahhoz, hogy kibomoljon valami: történeteket fedezzen fel vagy kreáljon, kérdezősködjön, feltételezzen, párbeszédet folytasson, érezzen…

A képeim abból a tekintetből sem zárt világok, hogy folyamatosan alakulnak, hol megszűnnek, hol egy-egy motívum vissza-visszatér, átalakul, átértelmeződik az évek alatt. Most éppen „ilyenek” bennem.

 

Egyfajta hűség, 2015.

 

Épp elsétáltam egy bolt előtt, egy oszlophoz kikötve egy középtermetű kutyát pillantottam meg. Gazdája bizonyára a boltban lehetett, mert a középtermetű eb a bejáratot nézte, testével arrafelé fordulva, teljes figyelmével, ugatott és ugatott. Amikor abbahagyta egy pillanatra, akkor halk nyüszítés hallatszott, majd újra ugatás. Belém hasított ez a kiszolgáltatott kötődés, ez a roppant hiányérzet és annak a tudásnak a hiánya, hogy a kutya biztos lehet abban, hogy a gazdája visszajön. Csak ez kötötte le egész lényét, ez a hiány és semmi mással nem volt képes foglalkozni többé. Semmi szagolgatás, semmi elpihenés, semmi oldottság… semmi. Csak a figyelem, a megfeszülés és az ugatás. Szűk világban élt, az állatok egyfajta kiszolgáltatott világában, ahol az akarat képtelen a módosításra, hisz ez még nálunk sem mindig evidens. Számomra valami olyasmit jelent, hogy van olyan ragaszkodás, ami olyan erős, olyan kérlelhetetlen, hogy belehalhatunk ebbe.

 

Kint és bent, 2010.

 

A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd. A vihar feszít, a téboly feszít, a bizonytalanság örvénye, mely húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít. Nem érted mi történik, nem tudod miért történik, és mindig csak Vele foglalkozol. Minden nála, nálad semmi sem maradt. A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába. Elül a vihar. És elcsendesülve már nem keresed magad a tükörben.

 

Elképzeled, hogy egy vízparton vagy. Vagy egy tengerparton. Legyen inkább folyópart. Elég mély a meder, vagy a tó, talán mégis inkább tenger. Kiterjedt és mélységesen elmerülhetsz benne. Egyre mélyebbre merülsz. Régi civilizációk emlékei után kutatva. Töredékekre lelsz, titokzatosan sejlenek fel képek, szellemképek, víziók, csendben, halkan, fátyolszerű lassúsággal. Fényt látsz, és sarjadó életet, kapuk, ívek és hidak között jársz. A víz hullámzik, néha őrjöngve tombol, dobál, felkavarja a mélységeket. Vitrinbe zárt magány védettsége. Kővé vált gránátalma éled és sír, kettéhasadtságában főszerepet kap. Kikötőként fogad. Az ár-apály ciklikussága megnyugtatóan hat.

Fekszel a kádban és elmerülsz. Hajad lágy hínárként érinti bőrödet. Víz alatt jobban hallatszik a szívdobogás. Az anyád hasában vagy. Szíveitek ritmusának hangját hallod. Érzed a megszületésed kínjait, a kirobbanó erő nyomását és valamit, ami visszatart. Érzed a füled lüktetését, a szíved dobogását, a nyomást. Felülsz. Sírva simítod hátra vizes hajadat. Párás melegben úszik minden.

Lemerülsz. Régi elmerült történetek bukkannak a felszínre.

 

Labirintus, 2015.

 

Vajon Ariadné hogyan érzete magát felébredve, egyedül találván magát egy szigeten, azok után, hogy szerelmének, Thészeusznak segített a labirintusból való kijutásban? Vajon Perszephoné örömmel vált-e az alvilág úrnőjévé, miután anyjától titokban elrabolta Hádész? Vajon milyen lehet úgy élni, hogy az év egyik felében a napvilágon, a másikban pedig a halottak birodalmában van az ember? Milyen igazán mélyen belegondolni abba, hogy tavasszal kivirágzik minden, termőre fordul és ősztől az enyészetnek adja magát át az élet? A fák gyümölcse, magja mennyi bőséggel, de mennyi be nem ért, meg nem ért, ki nem hajtó életlehetőséget temet el, mennyi lehetséges próbálkozás, melynek nincs foganatja, és nincs kiút az útvesztőből. Hogy süllyed el minden, temeti be a homok, árasztja el a víz és a feladvány megválaszolása várat magára. Milyen lehet a Minotaurusszal találkozni, vagy Gorgót megpillantani egy tükörben? Mennyire kell mélyre vagy magasra szállni, hogy beláthassuk az egész teret? Mennyire súlyos a kitágult tér, mennyire egyértelmű a labirintus – ugye van bejárata, van közepe és van vége. Persze azt sosem tudhatjuk, mit találunk középen. Rizikója van, ahogy minden egyes találkozásnak is. Lassan bomlanak ki történetek, de ezzel együtt gubancolódnak össze a szálak is. Talán megsejthető, de sosem tudható igazán. Végtelen variáció. Akár a színházban vagy egy regényben. Szerepek, történet, hely és idő. Felkötött és át- és átcserélt álarcok és maskarák tánca. Mélységek és tragédiák vagy frivolan könnyed tovalibbenés, játékos öröm.

Most megtorpanok. Nem tudom, hol vagyok.

 


 

2009. A képeimről

 

„E világnak minden dolga

vízben tükröződő kép csak.

Lásd s tudd: e tűnő rajzolat

sohasem lehet valóság.”1

„Remekbe készült, ovális tükörben

nézi magát az antilop.

Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.

Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,

mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,

az őrületben élő antilopnak.”2

 

A festő szakos diplomadolgozatomban, mint egy folyamatként gondoltam írni az eltelt pár évről, mint valaminek a lezárulása és egyben valami újnak a határán, mely igazából olyan, mint a pillanat, észrevétlenül úszik át a következő pillanatba.

A körülöttem levő világ és önmagam, mint rész benne, mint egy olyan rész, amiből a külvilágra tekintek hamarabb kezdett el foglalkoztatni, mint a festészet. Szinte két világ, amiből át- átnéz valaki, s úgy érzem, mindkettőhöz sok belefordított energiával jut el az ember, hogy ez az átjárás oda-vissza pulzálva működhessen. Mint oly sok dologhoz, a festészethez is legelőször emocionálisan találtam meg a kapcsolatot. Az érzést, amit egy műalkotás és főleg egy festmény kivált azt a mai napig nem tudom szavakba önteni, de valami határán mozog ilyenkor az ember, ha például egy Francisco Goya, Diégo Vélazquez, Henri Matisse, Vincent Van Gogh, Tóth Menyhért, Vajda Lajos vagy Csontváry- Kosztka Tivadar képet (még hosszan sorolhatnám) néz, vagyis inkább befogad. Mindig is a színek, az ecsetnyomok, a festés aktusa, „csinálása” maga érdekelt, a gesztus, a formák kirajzolódása, megformálása és hogy mitől lesz ezeken túl több egy kép, hogyan tudom szándékaim szerint formálni a festéket, a vonásokat irányítani, vagy mikor formálódik maga, mi történik, miközben az ember fest. Valamint van egy elég erős vágyam arra, hogy a képek által valamit általuk keresve mutassak, közöljek, s ez nem mindig indult egyértelmű gondolattal, konkrét tervvel, sok benne a munka közbeni alakítás magán a vásznon is. A fentebb felsoroltak mellett még több alkotó is inspirálóan hatott és hat rám, említhetném Caspar David Friedrich, Francis Bacon, Lucian Freud, Bukta Imre, Farkas István, Frida Khalo, Otto Dix művészetét, hogy csak egy párat említsek, akik folyton visszatérítően hatnak rám, valamiféle nyomatékosítást jelentenek a festészettel kapcsolatban. Vagy mint téma, vagy mint maga a festészetben az anyagkezeléssel és színnel kapcsolatban.

 

I.

Az egyetemi évek kezdetétől máig visszatérően foglalkoztat az önarcképfestés. Ez nem újdonság a művészettörténetében, hogy a művész önmagát veszi elő, mint témát. Ahogy Frida Khalo írja: „Azért festem saját magamat, mert olyan gyakran vagyok egyedül, s mert én vagyok az a téma, amit a legjobban ismerek”3

Több sorozatomban kizárólag fókuszáltan jelenik meg a fej és mindig az érdekelt, hogyan lehet egy arcot különféleképpen, változóan, máshogyan megmutatni, körüljárni. „Az önarckép leginkább jelenlét, az éppen aktuális megragadása, de benne rejlik a folyamat lehetősége.”4 Vagyis, visszanézve ez szembetűnőbb, hogy az ugyanolyanság, az önazonosság fiktívnek tűnik, hiszen már nem az vagyok, aki tegnap, és a sorozat képei sem ugyanazok. Megfestésük idejében sem volt konkrét meghatározható valami sem a festett kép, sem a modellje és most is teljesen más már. Vagyis inkább egy folyamat az ember (és a világ is), pillanatnyi jelenek összeadódása, amit a jelenben valamilyenné teszünk azzal, hogy rögzítjük– mind festés értelmében, mind gondolkodás értelmében.

Ezekkel az önarckép-sorozatokkal az éppen aktuális jelent próbáltam megragadni, a folyamatos belső változásokkal, (a pillanatnyi hangulataim, érzelmeim, zaklatottságom, jókedvem, kérdéseim magamról, magamhoz stb.), de nem akaratlagos módon. Ezeknek az érzelmi kitöréseknek az energiájából táplálkoztak, melyet az arc redukálásával, színek egymással való játékával a komplementer, szimultán, sötét-világos, fény-árnyék kontrasztok tudatos alkalmazásával kívántam elérni, mely lehetővé teszi és fel is kínálja a mesterséges vagy természetes fény megvilágításával, hogy az arc mindig másmilyen lehessen. A színek egymáshoz való viszonya, az ecsetkezelés, ecsetnyommal és a jellel való formaadás, értelmezés, megjelenítés, elvonatkoztatás, érdekelt, mint probléma. Inkább valami maszkról, sokféleségről szólnak, az emberben lakó többféle minőséget látom bennük előbukkanni. Rimbaud írja: „Én- az mindig valaki más.”5 Ezért is a sorozat jelleg, úgy érzem könnyebb valamiről teljesebb képet adni, ha többször ábrázolom, körüljárva a témát, kimozdulva kicsit. Így az arcképek mozgóak, változóak, egy téma több nézőpontos ábrázolása önmagamból; többször használtam két tükröt is a festéshez, így olyan nézőpontokból is láthattam magamat, ahogy mások láthatnak, de egy egész más tapasztalattal. Ekkor két tükrön keresztül a látott kép minősége romlik, a szem letapogató mozgása sokkal nehézkesebb, hiszen a tükrök által a festés tárgya messze kerül, kicsi lesz, s bármennyire is szeretnénk jobban megnézni a látványt, az hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen marad. Ezért sokkal érdekesebbnek találom, mikor egészen közel mehetek a látványhoz (itt) önmagam képéhez; ezért is választottam úgymond magamat, mert igazán közel menni csak olyanhoz lehet, akivel fesztelenül vagyunk együtt (s ez nem túl sok ember), s igazán határok nélkül csak azzal tudunk együtt lenni, csak ekkor omlik le az a védőburok, amit félelmünk, szorongásunk, kiszolgáltatottsági érzésünk miatt kényszerülünk hordani, mint egy kényelmetlen álarcot, tudva s tapasztalva bár, hogy folyamatos szenvedést okoz. Mivel az ember magával van a legtöbbet, elengedetten vizsgálgathatja, nézegetheti magát, mint mikor a szerelmével lenne (s majd Nárcissusról később). Ezzel csak egy láthatatlan hártya válik le, mely határt szabna a közvetlenségnek, a felszabadultságnak, nyitottságnak, s e nélkül nincsen meg a csend, az odafordulás.

Az önarcképeknél és a későbbiekben említésre kerülő portré-sorozatnál /Arcok/ az ábrázolt rész behatárolt, irányított, csak egy kis részt mutat meg valakiből (sokszor a fej egésze sem jelenik meg), el lehet vinni általános felé és a maszk jelleg felé is és a nagyon szubjektív felé is. Az önarcképekre jellemzőbb a színfoltokból való építkezés, szinte mereven körbevágva kapcsolódnak egymáshoz a színformák kiadva az arc íveit, belső rendszerét, amitől egy arc sajátságos lesz. Sokszor jelenik meg a hiány (főleg a szem elhagyása, kihagyása vagy csak jelzésében valamint az egyöntetű színfoltok használatával, ami összefogja is egyben az arcot, de egyúttal egy lebegést, áttetszőséget is eredményez). A szemek váltakozva hol kivágat szerűek, hol szuggesztíven tekintenek ki a nézőre, s néha homályba vesznek vagy kinéznek a képből. Törekedtem egyszerűsíteni, színekké, ecsetnyomokká írni a látványt, megpróbáltam minden egyes képnél kicsit máshogyan megfogalmazni ugyanazt az arcot. Ez izgalmas is, valami ugyan olyat, ami csak látszólag ugyan az, azt megfesteni sokféleképpen. A felismerhetőség és az átírás határa.

Az egy, másfél éve készült portré-sorozatnál ismerősökről készített, általában kontrasztosan bevilágított fotókról festettem a vakráma nélküli vászon képeket, melyek sokkal inkább egy-egy arcnak a pillanat által lemerevített, síkszerűbb lenyomatai, de szintén maszkszerűek. Az önarcképeknél többször jelenik meg az arc finom tériségének érzete, mint ezeknél a portréknál. Itt inkább a gesztus lemerevítése, más-más pillanat kiragadása és az arc átírása, a színfoltok puhább összedolgozása érdekelt.

Furcsa dolog, mást, másokat festettem, s mégis „mindenben és mindenkiben én vagyok”6.

II.

Az arcképfestésen kívül foglalkoztam még időszakonként tájképpel, csendélettel is, de valahogy áthatóbban érdekelt a figura.

Volt egy rövidebb átmeneti időszak, amikor arcokról, testekről levett pozitív, negatív gipszöntvényeket, papírmasékat használtam modellként, valamint meztelen alakokról saját fotókat vagy képeket, és torzókról készült reprodukciókat kíséreltem meg egy képpé illeszteni. Később a Petőfi Irodalmi Múzeum Baudlaire- pályázata kapcsán készült is egy sorozat, de úgy éreztem egyre inkább több más kísérlet mellett, hogy talán túl illusztratív, érzelmes, vagy pontosabban megfogalmazva, ami leginkább zavart az az, hogy nincsenek meg azok a képességeim, amik által meg tudnék valamit fejből festeni, ezzel sokat bajlódtam, és ezért fordultam vissza egy időre a valóságos beállítás felé.

III.

Elkezdtem megint tükörképet festeni, valamint egy-két ismerőst részletében megfesteni (Részek sorozat, 2008.). Itt a keret kitágult, egyáltalán nem vagy csak részben festettem csak fejeket. Több ok együttes hatása, hogy nézőpontot váltottam mind a méret, mind kivágat megváltozott. A torzó jelleg töredékessége felhívja a figyelmet más dolgokra is, a részletekre, ami többet mondhat el, mint az egész. Azzal, hogy az ábrázolandóhoz közel mentem, gyakorlatilag egy olyan helyzet is adódott, hogy az ábrázolt elszemélytelenedett. Így már nem is az lett a lényeg, ki van a képen, hanem a részletekre való figyelem. A korábban festett arcról a figyelem elvándorolt, így egy hiányállapot is megjelent, akaratlanul. Bennük érdekelt az általam érzékelt világ finomságainak megfestése, ábrázolni tudása, erre való törekvés. Igazából az érzékiség sokkal inkább jelen van ezeken, mint az arcképeken. Az öltözék, a ruha, a színek, a festés érzékenysége foglalkoztat, kilépni valamiből, s máshogyan is festeni. A barokkosság, a játékosabb lendület, a tudatosabb ecset és színkezelés jellemzi őket, valamint, hogy míg az arcképeknél önkényesebben alakítottam az arcot, itt a fókusz váltásával (ezt folytatom a későbbi (mostani) nagyobb méretű és máshova koncentráló munkáimnál is); ezt a sokféleséget nem az egyöntetű bőr színének az átírása, felfokozása adja (mint az arcok esetében), hanem a látványban benne rejlő gazdagság, mint a ruha anyaga, a testfelület, minták, színeik. Egyre erősebb szándékom kezdett lenni, hogy a látványt érzékileg ábrázoljam, megfessem.

IV.

A mostani munkáimnál sem szándékom a fej ábrázolása, de már megjelenik (mindig) a képen maga a tükör is és/vagy több tükör, ami a hiány ellenpontjaként tud szolgálni. Részint folytatja a valóságban látottakat, visszatükrözi, vagy egy lehetőséget teremt arra, hogy valamit megmutasson. (Tükrök sorozat I, II, 2008-2009.)

A tükör megkettőzi a valóságot és így általa ott is láthatunk testet, ahol nincsen.7 „A tükörképek világában Létezés és Látszat összekapcsolódik.”8 Átvisz az anyagiból az anyagtalanba. Kialakul általa egy újabb tér, ami tükörképe az eredetinek, vagyis nem az, amit tükröz, sem fizikailag, sem pszichológiailag.9 De mégis visszakapjuk általa a saját testünkről kialakított képet.10 Minden dolog, még ha rajtunk kívül is helyezkedik el, magunkat tükrözi vissza. Közhely talán, de a világ pont olyan, ahogy értelmezzük, amit róla gondolunk, ahogy viszonyulunk hozzá. A tükör funkciója, hogy lehetővé tegye, hogy tisztán lássuk magunkat. Ahogy bele nézünk, el is távolodunk magunktól, hiszen megkettőzzük magunkat, mint mikor kívülről szemléljük saját életünket s ezáltal sokkal tisztábban is kezdjük azt látni. Mikor belefeledkezünk az életünkbe, akkor úgy teszünk, mint az olyan ember, aki távcsőjével a Hold kráterein van leragadva, ráközelítve nem veszi észre, hogy milyen tágas körülötte minden.

A buddhizmusban a tükör a tudatosságot és a teret szimbolizálja. Minden jelenséget részlehajlás nélkül mutatva világos, fényes és tiszta. Legyen csúnya vagy szép, jó vagy rossz, a tükör nem ítélkezik felette, teljesen változatlan, a felmerülő képektől abszolút befolyásoktól mentes marad, ahogyan a tiszta tudatosságot sem befolyásolják a különböző tudattartalmak. „Felhők jönnek és vonulnak keresztül az égen, de az égbolt természete változatlan marad; tiszta, világos, lényeg nélküli. Képek jönnek, mennek és vonulnak át a tükör felszínén, de az is változatlan marad. Ahogy egy zen pátriárka egyszer megfigyelte: <A vadludak nem akarnak árnyékot vetni. A víz nem szándékosan tükrözi a vadludakat.>”11

Az önmagamra fókuszálódás helyett elkezdett érdekelni, mi van, ha a tükröt, mint a benne tükröződő alakot mondjuk tájként tükröztetem vissza (Tükrök sorozat IV.), amivel nem csak az ember és a táj párhuzamát akartam sugallni, hanem azt az átélést, amit magas hegyi túrákon él meg az ember, miszerint, hogy a teresség érzékelésével az ember beszűkült nézőpontja is kitágul.

(Tükrök sorozat II, III.): A tükör létrehoz két teret, két síkot, amik nem különülnek el egymástól végletesen, hanem áttűnnek egymásba. Helyenként úgy, hogy az ábrázolt figura részlete megjelenik az úgymond valós térben és a tükör terében is. Átfolynak egymásba.

A nemrégiben készített munkáimnál egyre inkább ez az ábrázolt figura és a tükörben (üvegben) nem feltétlenül csak önmagát tükröző kép érdekel (Tükrök sorozat V.).

A legfrissebb képeimnél a több terűség, a tükör által létrehozott tér és a háttér terének a viszonya foglalkoztat, egy olyan saját szemszögből nézve, mely a fókusz váltását eredményezi.

A tükrök kapcsán többféle gondolat vetődik fel, s az egyik ilyen Nárcissus története, (első teljes változat Ovidiustól maradt ránk), aki a görög mitológiában gyönyörűszépséges, de gőgös ifjú, visszautasítva minden fiatal ifjút és leányt, s e csalódott szerelmesek Nemesishez fordulva kérik őt, hogy „ő (Narcisszus) is szeressen már végre, és ő se birtokolhassa szerelme tárgyát”12. Végül eléri végzete, egy folyó partján megpillantja a fényes víztükörben saját arcát, „szerelemre fellobban, s ami csak rezgő víz, testnek alítja”.13 Saját érzelmei elragadván nem tudja belátni, hogy „Nincs mire vágyakozol: fordulj meg s kedvesed eltűnt. / Nem más, mit szemlélsz: magad árnya, ami visszaverődik: / semmi magában e kép: idelép, ha te jössz; s ha te itt vagy, / ittmarad; és elenyész, ha te el tudsz tőle szakadni.”14 S a felismerés: „Jól tudom: én vagyok az; látom: nem csal meg a képem; éget az önszerelem; tűz gyújt, amit én rakok, engem.”15 „Amit kívánok, magamban hordom, nyomorúságom gazdagságomból ered.”16 Számomra ezek a sorok annak a lénynek a fájdalmát, tragédiáját hordozzák magukban, aki a víz tükröződésének a hasonlatán át bemutatva nem ismerte fel, hogy a valóság csak puszta látszat: „csak a saját tudatunk kivetített tartalma.”17 A tükör hasonlattal él Plótinosz is: „a lélekben ugyanúgy tükörkép keletkezik, amikor a tehetetlen anyaggal szembekerül, mint ahogy a test tükröződik egy fényes felületen.”18 „A tévedés egyszerűen akkor lép fel, amikor az egyén valóságosnak képzeli ezeket a képeket, ahelyett, hogy saját bensőségére támaszkodnék.”19 A buddhizmusban ez úgy fogalmazódik meg, hogy „én és a tapasztalat tárgya nem két dolog. A világ kívül és belül a mi saját megnyilvánulásunk.”20 A tükör azt tükrözi vissza, amik a dolgok valójában: lényeg nélküliek. Wangyal Rinpócse így ír: „Amikor közvetlenül tudjuk, hogy nincs önálló létezés, sem magunkban, sem a világban, akkor bármi is keletkezik a tapasztalatban, nincs ereje felettünk. Amikor az oroszlán összekeveri a vízben lévő visszatükröződését valami igazi állattal, akkor megriad és vicsorog; ha megérti a visszatükröződés látszólagos természetét, nem reagál félelemmel. Az igaz megértés hiányában a tudatunk látszólagos kivetüléseire megragadással és viszolygással reagálunk, karmát hozva létre. Amikor ismerjük az igazi üres természetet, szabadok vagyunk.”21

Arthur C. Danto Narcisszusszal kapcsolatban ezt veti fel: „Érdekes lenne eltöprengeni azon, vajon miből következtetett arra, hogy az a saját képe, tehát, hogy ő maga az, ami oly őrjítően vonzó: végül is elgondolhatta volna a tükör-világot olyan alternatív valóságként is, amelybe be nem léphetünk, csupán bepillanthatunk (mint a mozgóképek világába).”22 Teirésziasz megjósolta, hogy az önmaga megismerésébe fog belehalni. „Az élet elvesztése az élet megtalálása”23 Ez az, amikor az ember pillanatról pillanatra feladja előző pillanatait.

Milarepa, a 12. századi tibeti szerzetesköltő egyik verséből sokaknál idézett sora: „Minden, ami létező, képzeletben létezik csak.” S ennek a megfordítása is igaz, hiszen az, amit elképzelünk, amit magunkban hordunk, képeket, gondolatokat, az álmokat, amiket megélünk nem kevésbé valóságok, mint azok a dolgok, amik körülvesznek minket, nagyon határozott s valóságosnak érzékelt formákban. Minden magunkban zajlik, mi alakítjuk a világunkat. A tantrikus buddhizmusban ezért is nagyon fontos, hogy változtassuk meg azokat a gondolatokat, amivel értelmezzük a világot. Hiszen ezen múlik, milyennek tapasztaljuk őket. Minden átfordulhat, átalakulhat így szinte bármivé.

„Belső világunk talán sokkal reálisabb, mint a látható világ. Amikor abszurdnak véljük, ami szerintünk nem logikus, csak azt bizonyítjuk, hogy nem ismerjük a természetet, vallja Chagall.”23

A diploma kiállításra nem volt előzőleges konkrét tervem, mit állítsak ki. Sorozatban gondolkodom, s ennek a sorozatnak pár darabját gondoltam megmutatni. A tükör használatának lehetőségei a benne rejlő szimbolikus erő és a valóságban megtapasztalható illékonyság felvetése miatt, úgy érzem, még egy jó darabig biztosan foglalkoztatni fog a festészetben (is). Számomra ez egy mágikusnak is nevezhető gondolkodás megélése, hogy amit belső képként meg tud élni (megtapasztal) az ember, azt akaratlagosan kivetíti, az anyagot használva és átformálva jeleníthet meg, így alkotva mások által is látható képet. S aminek a tudatában van kivetítés közben, azt át is tudja alakítani, felül tudja vizsgálni, vissza tudja vonni, tehát birtokába lehet a képességnek, hogy formálni tudja. A magam számára talán a lényeg ennek a folyamatnak az át meg átváltozó mivoltában rejlik, hogy mindig változnak bennünk, körülöttünk a világ dolgai.

 

Jegyzetek

1 Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma szerelmes versei, Írás Kiadó 1999. (fordítás, utószó: Sári László)

2 Pilinszky János: Ékszer, in: Végkifejlet

3 Bán Zsófia: Frida Kahlo: a másik, aki ugyanaz, in: Café Babel, 64p

4 S. Nagy Katalin: Önarcképek, Platinius, 2001, 8p

5 Bán Zsófia: Frida Kahlo: a másik, aki ugyanaz, in: Café Babel, 67p

6 id. mű. 67p

7 Hans Belting: Kép-antropológia, képtudományi vázlatok, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.

8 Günter Metken: A tükör mögött, Feljegyzések a huszadik századi portréról, in: Café Babel, 1995/4,

9 Bán Zsófia: Frida Kahlo: a másik, aki ugyanaz, in: Café Babel,

10 Hans Belting: Kép-antropológia, képtudományi vázlatok, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.

11 Robert Beer: The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs, Serindia Publications, 2004. 188p, 194-195p

12 Julia Kristeva: Nárcisz: az újfajta téboly, in: Café Babel, 1995/4, 51p

13 Ovidius: Átváltozások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982, 83p

14 id. mű. 84p

15 id. mű. 84p

16 id. mű. 84p

17 Tenzin Wangyal Rinpócse: Az álom és alvás tibeti jógája, Bioenergetic Kft, Budapest, 2008, 53p

18 Julia Kristeva: Nárcisz: az újfajta téboly, in: Café Babel, 1995/4, 52p

19 id. mű. 52p

20 Tenzin Wangyal Rinpócse: Az álom és alvás tibeti jógája, Bioenergetic Kft, Budapest, 2008, 53p

21 id. mű. 53p

22 Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása, Művészetfilozófia, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1996, 22p

23 Alan W. Watts: A zen útja, Polgár Kiadó, 1997, 63p

24 S. Nagy Katalin: Önarcképek, Platinius, 2001, 265p

 

Minden jog fenntartva! © Ujfalusi Éva, 2019