BELSŐ UTAKON – Dr. Pressing Lajos megnyitóbeszéde
Elhangzott a Magnet Közösségi Házban, 2023. október 6-án.
Régebbi korokban a születés által kijelölt szilárd társadalmi szerepek és a vallási meghatározásokba vetett hit megvédték az embert a „Ki vagyok?”, „Miért élek?”, „Mi van a halál után?” szorongató kérdéseitől, melyek elől manapság csupán azáltal menekülhetünk, ha elmerülünk a világ piacterének zsibongásában, vagy az eszmélésünkből fakadó egzisztenciális szorongást antidepresszánsokkal tompítjuk. Ujfalusi Éva ezekre a kérdésekre keresi a választ – s közben önmagát – a művészet eszközeivel.
Eleinte a portréfestészet és az önarcképek érdekelték, a személy maszkján („perszóna”) keresztüllátva próbálta megragadni az őt mozgató és meghatározó érzelmi feszültségeket, s megtalálni az ezeknél is mélyebben rejtőző belső lényeget. Már e korai festményein is sokat foglalkoztatja a tükör és a tükröződés, az egymásban visszaverődő kettősségek problematikája, amint ezt a mostani kiállításon is látható A tükör című, 2009-ben készült képe, a 2010-ben festett Belső templom vagy az először 2008-ban megformált Kint és bent példázzák. Kettősség című képe (lásd borítókép) érdekesen mutatja meg magának a tudatnak e kettős – egyszerre tükröző és tükröződő –, önrefletív jellegét egyazon személy két arckifejezésén keresztül. A világ leképeződése a szubjektumban, illetve a szubjektum tükröződése és önmagára ismerése a világban a filozófia legősibb témái közé tartozik. E két kérdés közül a művészetet, eredendően szubjektív jellege folytán nyilván elsősorban a második érdekli. „Jelet látsz gyűlni a homlokomra: / Te vagy magad, ki e jelet vonja… vagy Szemem tavában magadat látod: / Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.” – írja Weöres Sándor, aminek a Szembenézés című kép szinte az illusztrációja lehetne.
Ujfalusi Éva viszont vizuális művészként rádöbbent arra a paradoxonra, amit a buddhista hagyomány a „tükör bölcsességeként” tart számon, tudniillik hogy a tükör sík felület létére képes a térbeli kiterjedés illúzióját kelteni, továbbá a benne tükröződő alakzatok, melyek a létező összes formát megjeleníthetik, valójában nem létezők, megfoghatatlanok, üresek. De vajon nem ugyanez-e a helyzet magával a világgal, mely a valóságos létezés látszatát kelti, miközben jelenései minden pillanatban a semmiből bukkannak elő, hogy még ugyanabban a tovalebbenő pillanatban a nemlétbe hulljanak? Márpedig ha a világ jelenségei merő tünemények és üresek, akkor ez nyugtalanító sejtést ébreszt a benne tükröződő szubjektum természetét illetően is. Ujfalusi Éva tükreiben csak üres, személytelen formák látszódnak, néhol a történet vagy a családi gyökerek felvillanó emlékei; ha van egyáltalán arc, az is maszk csupán, de sehol egy tekintet, amelyből bizonyosságot nyerhetnénk, hogy ki is ő, aki néz. Létezik-e valahol túl a láthatón és a megfogalmazhatón, vagy éppoly üres maga is, mint a világ, amellyel egymást tükrözik? A művész a Kint és bent című képe kapcsán így vall e szorongató kétségről: „A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd… a bizonytalanság örvénye… húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít… A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába…”
Felsejlik a megértés, hogy nem „valakik” – nem lelkek vagy entitások –, hanem a világ jelenségeihez hasonlóan magunk is folyamatok vagyunk, melyek átmenetiségére csak a pillanatnyi szerepeink mentén vetül rá egy látszólagos önazonosság maszkja. Talán ennek megértése is szerepet játszhatott abban, hogy Éva érdeklődése egyre inkább a történet felé fordult. Saját mibenlétünket nem az elképzelt identitásunk, hanem a történetünk, a megélt sorsunk mutatja meg.
A fókuszváltás Évát technikailag is új utak keresésére sarkallta. A hagyományos festészet, de különösen a portré a külső és a belső világ találkozásának keresztmetszeti képét vagy pillanatnyi állapotát tudja csak megragadni, annak előzményeire legfeljebb közvetve utalhat. A kubizmus által kifejlesztett montázstechnika viszont, amelyet a 2010-es évektől Ujfalusi Éva egyre kiterjedtebben alkalmaz, lehetővé teszi a különböző idősíkok egymásba ágyazását, a történeti mozzanatok beemelését a festmény témájának szövetébe. Ennek a munkásságában új korszakot nyitó megközelítésnek az inspirációs forrásaként a művész számára a múlt század első felének szürrealista festészete, Ország Lili munkássága és a művészetterápiás tanulmányok szolgáltak.
A személy mint történet azonban Ujfalusi Évát nem dokumentarista nézőpontból érdekli. Nem a cselekmény lefolyását akarja megmutatni, amely önmagában üres, formai megjelenés, a megélt valóság héja. A festőművészt sokkal inkább a történetben kifejeződő mélyebb áramlás: a szálakat mozgató és arra reflektáló érzelmek, vágyak, félelmek, indulatok és ösztönök erővonalai foglalkoztatják, valamint az ezekben felsejlő ősképek és mítoszok. Míg a cselekmény az elmén átszűrt érzéki tapasztalás szigorú idői rendjét és racionális elrendezettségét követi, addig a belső világ az érzelmi töltés által vezérelt képzettársítások, analógiák és szimbolikus jelentések szövevénye, amely egészen más logika alapján, az álmokhoz hasonlóan működik. Az imént említett művészeti előzményekből Ujfalusi Éva nemcsak technikailag merített, hanem annak a megközelítésmódnak a tekintetében is, ahogyan feltárja a személyes történet belső, szubjektumban futó szálait.
E festmények szemlélése a műélvező közönség oldaláról is a gondolati értelmezésekről való lemondást igényli. A művekkel akkor fogunk tudni kapcsolatba lépni, ha racionális magyarázatok keresése helyett mi is inkább az általuk kiváltott érzelmeinkre és a spontán felmerülő asszociációinkra figyelünk. Még ha nincs is tudomásunk a konkrét eseményekről és élményekről, amelyek az egyes alkotásokat ihlették, a motívumok és színek érzelmi hatása vagy szimbolikus jelentése bennünk is hasonló érzelmi húrokat szólaltatnak meg, hiszen minden személyes történet az emberi életnek ugyanazokból az archetípusos témáiból és tapasztalási lehetőségeiből építkezik.
Például a kút képe mindnyájunkban felidézi a múlthoz való viszonyunkat, még ha a személyes emlékeink különbözőek is. A kövek és a fal az elakadás és az elválasztottság, a kapu a kilépés vagy a titok, a templom a belső csend és a természetfölöttivel való találkozás, a híd az új területekre való átlépés, a kocka a bezártság, a levágott kéz a cselekvésképtelenség, a kígyó az ármány, a mag a megújulás és a termékenység, a fény a remény, az ősök képei a gyökerek és az eredet, a befogott szem a várakozás, a sivatag a kiszáradás, a köd az útvesztés, a hervadó virágok az elmúlás feletti szomorúság, az üres ruha a kialakulatlanság, a megkötözött virágok a bántalmazás, a labirintus a kiúttalanság érzéseit keltik fel bennünk, amelyek így vagy úgy saját történetünk szubjektív megélésének is részei.
Máskor Ujfalusi Éva képi utalásai annyira közvetlenek, hogy még a szimbolikus áttételt is mellőzik: a tengerként áradó könnyek; a vért síró Buddhafej; a kötődés csontig hatoló fájdalma a letépett altestű kutya képében; a szív ütőereit fenyegető ollók a szanatórium biztonságot igérő menedékével; a tűzpiros háttéren tolongó dühös és frusztrált női arcok, akik indulatuk tárgyát csak fehéren-feketén képesek látni; a szövevényes labirintust létrehozó, egymást manipuláló kezek; az álló vagy szokatlan módon folyó vizek önmagukban is tudatunkba emelik a bennük kifejeződő érzelmeket.
Ujfalusi Éva képeit sokáig a sötét tónusok uralták. Történetei az élet viszontagságos oldalát – a fájdalmat, a csalódást, a kiszolgáltatottságot, az elbizonytalanodást, az önmaga keresése közben felsejlő üresség egzisztenciális szorongását helyezték előtérbe, miközben a háttérből vagy a festmény egy félreesőbb zugába rejtve feldereng bennük az élet misztériumának reményt sugárzó, ám távoli és megfoghatatlan fénye. Albert Camus utazással kapcsolatos megállapítása a belső útkeresésre is érvényes: „…ami az utazás értékét adja, a félelem… Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól…, teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét. Egy asszony, aki önfeledten táncol, egy függöny mögül kikémlelt, asztalon álló üveg: minden kép szimbólummá válik. És amennyire saját életünk benne van ebben a pillanatban, annyira látjuk az egész létet benne tükröződni.”
Ujfalusi Éva legújabb festményein – az Új fókusz, az Örömöd által és a Középpont című képeken – viszont feltűnő változásokat figyelhetünk meg: a színek kivilágosodnak, telítettebbé és vidámabbá válnak; az általuk felidézett történetek belső megélésében megjelenik az életöröm és a játékosság, előtérbe kerülnek a nőiség és a termékenység szimbólumai, az élet varázslatosan sokféle lehetősége, gazdagsága. A múlt érzelmi vívódásait idéző sötét tónusok egy lerágott csont alakjában a mélybe hullnak. Mintha a művész önmaga keresésének küzdelmes útján eljutott volna a fölismerésig, hogy az én belső és a lét külső üressége nem egy szorongató „fekete lyuk”, amely a totális megsemmisülést rejti, hanem a kreativitás kimeríthetetlen forrása, amely a teremtő női őserőben ölt alakot. A kierkegaardi maximával élve – mely szerint „A szorongás a szabadságnak mint a lehetőség számára való lehetőségnek a valósága” – Éva a szorongás útjait bejárva jutott át annak másik oldalára, a szabadságba. A „ki vagyok?” kérdése, önmagunk keresése már a kiindulásánál téves, mert nincs semmiféle valóságosan létező „én”, amit meg lehetne találni. Önmagát az ember nem megtalálja, hanem az általa bejárt utak és a megélt történetei által megteremti. Ez az önmaga keresésére irányuló hosszú önismereti út Ujfalusi Éva esetében mégsem volt hiábavaló, mert a bejárása által teremtette meg a szabadság szorongásából önmagát mint érett művészt. Kérem, fogadják szeretettel és az önreflexió nyitottságával ezt a kiállítást, a művész által végigjárt érési folyamat mementóit, melyből tájékozódási pontokat nyerhetnek és inspirációt meríthetnek saját belső útjukon.
A 2017. novemberi Csendes történetek kiállításon történeteket szerettem volna megjeleníteni, történeteket, melyek bennem bontakoztak ki, a vászon felületén bontakoztak ki, hol nagyon konkrét indulóponttal, hol egy-egy motívumot megtalálva, ragaszkodva, továbbfejlesztve. Írok alább arról, hogyan születtek, miért születtek, számomra mit jelentenek vagy csak egy reflexiót öntök szavakba, mely eszembe jutott később, mikor ránéztem. Szerencsére semmilyen alkotás nem zárt világ, és ezt szeretem bennük. Egy befogadó néző kell ahhoz, hogy kibomoljon valami: történeteket fedezzen fel vagy kreáljon, kérdezősködjön, feltételezzen, párbeszédet folytasson, érezzen…
A képeim abból a tekintetből sem zárt világok, hogy folyamatosan alakulnak, hol megszűnnek, hol egy-egy motívum vissza-visszatér, átalakul, átértelmeződik az évek alatt. Most éppen „ilyenek” bennem.
KÖTŐDÉS
Épp elsétáltam egy bolt előtt, egy oszlophoz kikötve egy középtermetű kutyát pillantottam meg. Gazdája bizonyára a boltban lehetett, mert a középtermetű eb a bejáratot nézte, testével arrafelé fordulva, teljes figyelmével, ugatott és ugatott. Amikor abbahagyta egy pillanatra, akkor halk nyüszítés hallatszott, majd újra ugatás. Belém hasított ez a kiszolgáltatott kötődés, ez a roppant hiányérzet és annak a tudásnak a hiánya, hogy a kutya biztos lehet abban, hogy a gazdája visszajön. Csak ez kötötte le egész lényét, ez a hiány és semmi mással nem volt képes foglalkozni többé. Semmi szagolgatás, semmi elpihenés, semmi oldottság… semmi. Csak a figyelem, a megfeszülés és az ugatás. Szűk világban élt, az állatok egyfajta kiszolgáltatott világában, ahol az akarat képtelen a módosításra, hisz ez még nálunk sem mindig evidens. Számomra valami olyasmit jelent, hogy van olyan ragaszkodás, ami olyan erős, olyan kérlelhetetlen, hogy belehalhatunk ebbe.
ÁTJÁRÓ
A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd. A vihar feszít, a téboly feszít, a bizonytalanság örvénye, mely húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít. Nem érted mi történik, nem tudod miért történik, és mindig csak Vele foglalkozol. Minden nála, nálad semmi sem maradt. A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába. Elül a vihar. És elcsendesülve már nem keresed magad a tükörben.
SZÜLETÉS ELŐTT
Elképzeled, hogy egy vízparton vagy. Vagy egy tengerparton. Legyen inkább folyópart. Elég mély a meder, vagy a tó, talán mégis inkább tenger. Kiterjedt és mélységesen elmerülhetsz benne. Egyre mélyebbre merülsz. Régi civilizációk emlékei után kutatva. Töredékekre lelsz, titokzatosan sejlenek fel képek, szellemképek, víziók, csendben, halkan, fátyolszerű lassúsággal. Fényt látsz, és sarjadó életet, kapuk, ívek és hidak között jársz. A víz hullámzik, néha őrjöngve tombol, dobál, felkavarja a mélységeket. Vitrinbe zárt magány védettsége. Kővé vált gránátalma éled és sír, kettéhasadtságában főszerepet kap. Kikötőként fogad. Az ár-apály ciklikussága megnyugtatóan hat.
Fekszel a kádban és elmerülsz. Hajad lágy hínárként érinti bőrödet. Víz alatt jobban hallatszik a szívdobogás. Az anyád hasában vagy. Szíveitek ritmusának hangját hallod. Érzed a megszületésed kínjait, a kirobbanó erő nyomását és valamit, ami visszatart. Érzed a füled lüktetését, a szíved dobogását, a nyomást. Felülsz. Sírva simítod hátra vizes hajadat. Párás melegben úszik minden.
Lemerülsz. Régi elmerült történetek bukkannak a felszínre.
ARIADNÉ LABIRINTUSA
Vajon Ariadné hogyan érzete magát felébredve, egyedül találván magát egy szigeten, azok után, hogy szerelmének, Thészeusznak segített a labirintusból való kijutásban? Vajon Perszephoné örömmel vált-e az alvilág úrnőjévé, miután anyjától titokban elrabolta Hádész? Vajon milyen lehet úgy élni, hogy az év egyik felében a napvilágon, a másikban pedig a halottak birodalmában van az ember? Milyen igazán mélyen belegondolni abba, hogy tavasszal kivirágzik minden, termőre fordul és ősztől az enyészetnek adja magát át az élet? A fák gyümölcse, magja mennyi bőséggel, de mennyi be nem ért, meg nem ért, ki nem hajtó életlehetőséget temet el, mennyi lehetséges próbálkozás, melynek nincs foganatja, és nincs kiút az útvesztőből. Hogy süllyed el minden, temeti be a homok, árasztja el a víz és a feladvány megválaszolása várat magára. Milyen lehet a Minotaurusszal találkozni, vagy Gorgót megpillantani egy tükörben? Mennyire kell mélyre vagy magasra szállni, hogy beláthassuk az egész teret? Mennyire súlyos a kitágult tér, mennyire egyértelmű a labirintus – ugye van bejárata, van közepe és van vége. Persze azt sosem tudhatjuk, mit találunk középen. Rizikója van, ahogy minden egyes találkozásnak is. Lassan bomlanak ki történetek, de ezzel együtt gubancolódnak össze a szálak is. Talán megsejthető, de sosem tudható igazán. Végtelen variáció. Akár a színházban vagy egy regényben. Szerepek, történet, hely és idő. Felkötött és át- és átcserélt álarcok és maskarák tánca. Mélységek és tragédiák vagy frivolan könnyed tovalibbenés, játékos öröm.
Most megtorpanok. Nem tudom, hol vagyok.
„CSENDES TÖRTÉNETEK”
2017.11.07. EÖTVÖS 10 KÖZÖSSÉGI ÉS KULTURÁLIS SZÍNTÉR, BUDAPEST
Láthatatlanok vagyunk. Ezt önök ugyanolyan jól tudják, mint én, mégis ritkán gondolunk rá. A festészet arra való, hogy emlékeztessen az összefüggésre és az ellentmondásra látható és láthatatlan énünk között.
Elmesélek egy képet, Ujfalusi Éva egy festményét, amit évek óta nézegetek. Ha a mostani kiállítás képeiről mesélnék, azzal úgyis csak megzavarnám önöket. Ennek a képnek a felső harmadában távolba vesző sziklás hegyvidék látható, a Himaláját képzelem ilyennek. A képen lefelé haladva a művész ölében tartott tükörre esik a tekintetünk, ez tölti ki a kép nagyobbik részét. Látható a tükröt tartó kéz visszatükröződése és még a szoknyából is egy kevés, de ott, ahol a tükörben önmagát szemlélő alaknak kellene megjelennie, nos, az alak helyén egy képkeret látható. A keretben pedig nincs semmi, vagyis a nagy sötét, alaktalan semmi van odafestve az én hiányzó tükörképének helyére. Ez az igazság. Hogy az én nem látható. Igazi mivoltunkban láthatatlanok vagyunk. Ami látható belőlünk, az nem mi magunk vagyunk, hanem a velünk történő történetek. Ahogyan Simone Weil mondja: „Az embernek léte nincs, csak birtoka. Az ember léte a függöny mögött helyezkedik el, a természetfeletti oldalán.”
Tehát ez látszik azon a képen, amit önök most, igen stílszerűen, nem láthatnak. Azonban ezt a nyomasztó ürességet az Én hűlt helyén valahogyan be kell tölteni, abba az üres keretbe képnek, képeknek kellett kerülniük. Ujfalusi Éva, azt hiszem, azért fest, hogy legyen ott valami. Ha az én önmagában semmi, csak történetei vannak, akkor azokat festi meg. Vele például az történik, hogy időnként képeket kell festenie. Nehogy magába szippantsa az üresség. Ezzel meg is érkeztünk az ő Csendes történeteihez.
Vajon miről nem beszélnek? Arról, amiről hallgatni kell. Ezt Wittgenstein se bánná, hogy a szavakkal elbeszélhetetlen történeteket esetleg el lehet énekelni, valószínűleg verset is lehet írni róluk, de a leghelyesebb megfesteni őket. Első pillantásra az itt látható festmények szokatlannak tűnnek. Meg is mondom, mi rajtuk a szokatlan: a művész világa nem felhasználóbarát. A látvány nem beszél önmagáért, a kompozíció nem a primér festőiség érdekei szerint szerveződik. De nem is utal valami a képsíkon túli, allegórikus értelemre, amire könnyen rábólinthatnánk, hogy értjük, szóval erről van szó, mehetünk tovább. A műértővel se kacsintanak össze, nyoma sincs rajtuk az igyekezetnek, hogy megfeleljenek a divatos esztétikai kódok valamelyikének, amelyek a kurátorok szemében igazolnák létjogosultságukat. A művész magatartása inkább naivnak mondható: mint aki az álmait próbálja elmesélni. Van benne valami az alvajáró magabiztosságából is. A képcímek – Letisztulás, Várakozás, Jelenés, Emlékezés, Egyfajta hűség, Belső templom – lehetnének megfejtések, amilyeneket az ember az álmoskönyvekben talál, vagy lehetnének egy lélektani napló fejezetcímei. Maradjunk tehát ennél: álmoskönyv, amit egy alvajáró hordoz magával nyaktörő útjain, hogy az ébredés váratlan pillanatában legyen mibe kapaszkodnia.
Nem véletlenül kerülöm a látomás kifejezést. Mert a látomás, az valami kivételes dolog, ennek a szónak túlságosan utópikus csengése van. Ujfalusi Évától pedig mi sem áll ennél távolabb: ezek a képek, mint az álmaink, bensőségesen és megmagyarázhatatlanul ismerősek. Szokták ezt a látásmódot szürreálisnak nevezni. Nem is nehéz az itt látható képek egyikének-másikának szürrealista rokonságát fölfedezni. Az oeuvre egészéből azonban kiderül, hogy a szürrealizmus a művész számára nem program, inkább csak arról van szó, hogy a különböző alvajárók útjai itt-ott keresztezik egymást. Talán egyazon háztetőn bolyonganak, mondjuk, Ujfalusi Éva és a fiatal Ország Lili.
El kell még árulnom valamit a történetek keletkezésének történetéről, vagyis magáról a festőről. Éva nem olyan borzasztóan szeret festeni. Más, általam ismert művészekhez képest ő nem megszállottja ennek a tevékenységnek, néha sokáig jól elvan nélküle. Teljes mértékben hiányzik belőle az életművén munkálkodó művész narcisztikus fontoskodása. Tulajdonképpen gondolkodni szeret, de azt meg inkább a szemével meg a kezével, ezért a gondolatai ott születnek meg, a vásznon. Talán ő is akkor érti meg, hogy mit gondol, amikor az láthatóvá lesz. A fogalmak a látvány felcímkézésére valók. A találó és sejtelmes képcímek, hogy Nincs ott senki vagy Minden adott vagy Talán még maradt valami, ráterelik a képzeletünket a helyes útra, amin eljuthatunk a művek értelméhez, de ez az értelem valami olyasmi lesz, ami a szavakon innen ragad meg bennünket, és ellenáll a kísértésnek, hogy az azonosulás-beleérzés folyamatát egy-egy szóval türelmetlenül lezárjuk.
Valójában mindannyian képekben gondolkodunk. Csak úgy neveltek minket, hogy mire felnövünk, rutinosan átsiklunk e felett, és inkább elhisszük, hogy elménk valami kibernetikus szerkezet. Megszoktuk, hogy csak a késztermékkel, a gondolattal foglalkozzunk, és elvonatkoztasssunk a gondolatokat szülő folyamattól. Ez az, amit Edmund Husserl a piramisok racionalitásához hasonlít: az ész pontos és hideg geometriája mögött nem látszik a szellem, mondja, amely dolgozik és szenved.
Azt is csak sejtjük, mert a nyelv sejteti velünk, hogy gondolni és képzelni egy és ugyanaz. A látvány nézet, a festő látásmódja világnézet. A felbukkanó gondolat egy meglátás. Az igazságot, azt ugye, belátjuk, és nem véletlenül beszélünk a jövő kilátásairól. Ami pedig józan ésszel elgondolhatatlan, azt képtelenségnek nevezzük. Mert az igazi gondolkodás nem testetlen fogalmakat őröl a logika darálójában, hanem képekben, formákban zajlik és kaleidoszkóp-szerűen egymásba átváltozó alakzatokat teremt. Ezek a látványon-túli és szavakon-inneni alakok jelennek meg Ujfalusi Éva Csendes történeteiben. Gondolkodni-valót kínálnak és vágyat ébresztenek, hogy kövessük belső útjain, és átéljünk valami hasonlót, mint amiből a festményei születtek.
Lányi András
∘
„AZ UJJÁSZÜLETÉSHEZ ELŐBB HALNOD KELL” – UJFALUSI ÉVA KOLLÁZSAI
Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
Idegen egészeit.
(Tandori Dezső: Egy sem)
Tisztelt Gyülekezet! Bőkezű Mecénás! Atyámfiai! Tisztelt Gyászoló Rokonság! Polgártársak! Nagyságos Fejedelem, kegyes Patrónusom! Honfitársak! Kedves Megrendelő! Tekintetes Karok és Rendek! Igazhitű Harcosok!
Gondolkoztam, hogy miként szólítsam meg Önöket, s már itt a megszólításnál elakadtam és mélységes zavarba jöttem. Amikor egy műalkotás elkészül, az alkotónak vagy annak, aki a mű méltatására vállalkozik, magától értetődő módon tudnia kellene, hogy kihez szól. Mert akárkinek bármit mondhatunk, de akkor viszont jobb, ha semmit. Gondoljanak hát bele egy pillanatra, micsoda képtelen szertartás résztvevői, szeretve tisztelt Akárkicsodák, akik magántermészetű okokból vagy közfeladatukat végezve véletlenül beestek ebbe a helységbe, ahol éppen Ujfalusi Éva kiállításának megnyitója zajlik: hogy tulajdonképpen mi közük van hozzá? Márpedig bizalmas dolgokról lesz itt szó, sokkal bizalmasabbról, mint amikor egy kivilágított ablak előtt éjszaka leselkedni megállnak: itt azt láthatják, amit a művész életének legrejtélyesebb és legintimebb pillanataiban művel, fél-öntudatlan állapotban (ihletnek nevezik), amikor maga se tudja egészen pontosan, hogy mit csinál.
A művek felavatása és leleplezése évezredeken át olyan közösségben zajlott, amely tudta, hogy mire számíthat, és a művész is tudta róluk, hogy mire számítanak. Volt mihez tartania magát. Az első éjszaka joga a megrendelőt illette, legyen az egyén, közösség vagy gyülekezet. Vajon szemérmetlenség vagy határtalan bizalom vagy kényszerűség készteti később, mind a mai napig az alkotókat arra, hogy idegenek, esetlegesen összeválogatott közönség előtt mutogassák magukat? A mai, sőt a tegnapi művészek számára ez azonban megszokott, magától értetődő állapot.
Ha rákérdeznénk, azt mondanák, nincs más választásuk. Mentségükre szolgáljon, hogy a művész valami olyasfajta lény, mint a házőrző kutya vagy a vadászeb: arra tenyésztették ki, hogy kifinomult érzékkel vegyen észre olyan neszeket, illatokat vagy színeket, amelyek másnak fel se tűnnek; vagy hogy meg tudja különböztetni, melyik a jószándékú, melyik a veszedelmes látogató, és ezt a különbséget kifejező, árnyalt ugatással jelezze. Nem arra idomították, hogy magának szerezze meg a zsákmányt. Nincs mit őriznie, ha nem egy háztartáshoz tartozik. A gazdátlan művésznél nincs szerencsétlenebb!
A félreértések elkerülése végett: amit a művészet szabadságharcának neveztek, nem erről szólt: a reneszánsztól kezdve a művészet azért nem állt többé valamely kultikus rend szolgálatában, mert maga vált kultusz tárgyává. A művek ettől kezdve maguk szervezték és alakították közönségüket: a műkedvelők, műértők és műpártolók közösségét. Ez azonban még mindig valódi közösség volt, beavatottaké. Speciális tudást követelt, és az a hit éltette, hogy a művész mindannyiunk nevében beszél. Kóbor művészek csak a későmodern nagyvárosokban jelennek meg. Hol itt, hol ott bukkannak fel s keltenek némi zavart, de nem túl nagyot, hiszen az emberek, vagyis a lakosság, ahogyan most már nevezik őket, egymásról és önmagukról se igen tudják többé, hogy honnan jönnek, hová tartanak és kihez tartoznak.
Mindannyian a helyzet foglyai vagyunk. Ha tudnám, hogy ezt a helységet Ujfalusi Éva eddigi pályafutásának ismerői töltik meg, most meglehet, egészen másról beszélnék. Megpróbálnám a művész korábbi korszakaival összevetni e kollázsokat, és arról elmélkednék, hogy milyen szerepet töltenek be az ő művészi fejlődésében. Hogy a fejlődés vagy éppen a válság, esetleg az újjászületés jelei. Ez hálás téma volna, mert Évát szokatlan és ritka sokoldalúság jellemzi, aminek, mellesleg, rengeteg kárát látja. Manapság ha egy fiatal művésznek eszébe jut valami, ami még másnak nem jutott, jó eséllyel fél életében azt fogja variálni, hogy úgy mondjam, önmaga specialistájává lesz. Egyre jobban elmélyül, mondjuk, a sárga színű madarak röptének ábrázolásában. Ezáltal kritikusainak időt ad, hogy elméleteket alkossanak, amelyek e madarak röptét és sárgaságát magyarázzák; gyűjtői támadnak, akik szakosodnak ezekre a messziről felismerhető sárga micsodákra, melyeknek nemcsak a röpte válik idővel egyre kiszámíthatóbbá, de aukciós áruk is, valamint a beléjük fektetett pénz megtérülésének rátája. Tudják ezt jól a kurátorok, akik gyakrabban gondolnak majd a sárga madarak alkotójára.
De mihez kezdjenek Ujfalusi Évával, aki egyik kiállításán elképesztő önarcképek sorozatával jelentkezik, a következőn test-részletekkel, majd a tükör-problematika filozofikus megközelítésével, utóbb vizeket fest, a nehézkedés törvényeinek ellentmondó, olykor misztikus áramlásokat – és még mi minden egyebet, a lista ugyanis korántsem teljes. Hát lesheti, hogy felfedezzék! Az oeuvre gazdag változatosságára és belső összefüggéseire csak az fog felfigyelni, aki követte pályáját. A mai galéria-világban viszont a műalkotások úgy jelennek meg, mint egy blogbejegyzés, esetlegesen, inkognito, előzmények és következmények nélkül.
Tehát maradjunk annyiban, hogy Ujfalusi Éva keresi önmagát, és mostani képei ennek a keresésnek egy szélsőséges stádiumát szemléltetik. Aki önmagát keresi, valami olyasmit keres, ami lehet, hogy nincs, de hogyha van is, egészen bizonyosan nem látható. Ez a transzcendens vagy spirituális festészet útja. Az ilyen alkotókat a láthatóban leginkább a láthatatlan izgatja. A láthatatlan megjelenítésének egyik módja a destrukció: a kép egységének megbontása, az illúziórombolás, a részletek kiragadása eredeti összefüggéseikből, a kísérletezés új, képtelen és véletlen összefüggésekkel. Ez a kollázs. Itt ami felbontható, az immár darabokban hever, minden kapcsolat feltételes, minden összefüggés látszólag véletlenszerű, időleges. Azt sugallja, hogy ami van, éppenséggel lehetne másképpen is. Már csak az a kérdés, hogy hogyan? Íme, a világ, darabokban – ki fogja összerakni?
A kollázs, mint lelkigyakorlat melegen ajánlható mindazoknak, akik úgy érzik, hogy a világ, amelyben élnek, még egészben van; valamint azoknak is, akik biztosak abban, hogy azonosak önmagukkal. Ha meg akarnak szabadulni e kényszerképzetektől, tegyenek egy kísérletet, legalább gondolatban. De lehet ollóval is. Vagy puszta kézzel, tíz körömmel. Vágják szét önmagukat, hasogassák fel világukat kicsiny darabokra, majd illesszék össze ezeket a darabokat olyanformán, ahogyan a legkevésbé akarnak összeilleni. Próbálkozzanak mindenféle elrendezéssel, figyeljék a hatást. És amikor belefáradtak, tegyenek egy kísérletet, hogy újra összerakják énjüket, olyannak, amilyennek megszokták. Most jön a meglepetés: nem fog sikerülni. Egy kis szerencsével minden visszakerül a régi helyére, önök azonban úgy találják majd, hogy a dolgok megszokott elrendezése tökéletesen valószínűtlen, erőltetett, nevetséges, kibírhatatlan. A magától értetődő illeszkedések és társítások értelmetlennek tűnnek majd, és önök rádöbbennek, hogy idáig egy rosszul összefércelt kollázs-világban éltek, csak nem vették észre, hogy mindaz, amit megváltoztathatatlannak hittek, változékony. Hogy kollázs-énjük mozaik-darabkái egészen másképpen is összerakhatók. És akkor hirtelen más értelmet nyernek a dolgok, vagy ha úgy tetszik, kiderül minden értelem viszonylagossága. Egyébként pedig az álom minden éjjel ilyen kollázsokat készít emlékeinkből, félelmeinkből és vágyainkból.
Ébredéskor alig győzzük elfelejteni őket. Nehogy gyanakodni kezdjünk: hátha az is ilyen természetű, amit ébren álmodunk.
Lányi András
∘
ZSÁMBÉKI KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ SZÖVEGE, 2011.08.23., ZSÁMBÉKI SZÍNHÁZI BÁZIS
Kedves vendégeink!
Néhány napja beszélgettünk Évával, mit szeretne, milyen nézőpontból mutassuk be a munkáját, hiszen – hozzászokhattunk már – minden kiállítás előtt megpróbálnak minket ideális nézővé nevelni. Ezt a lehetőséget Éva elengedte. Inkább Önökre kíváncsi, a képein átnézve.
Önökre, akikkel itt most útjainkban „ütközünk”.
Hálás vagyok ezért a találkozásért, azért, hogy ma itt lehetünk, Önök, a képek, Éva, és én is.
De mit keresünk itt igazából? Ütközésünk egyelőre csak beteljesületlen lehetőség, amit ha szerencsénk van, igazi találkozássá és jelenlétté tudunk formálni.
Talán Önökkel is történt már olyan, hogy találkoztak valakivel, és hirtelen elvesztek a tekintetében. Kicsit kizökken ilyenkor az idő, és mi boldogan engedünk neki. Aztán mégis pirulunk, amikor visszarántjuk magunkat ebből a szinte túl mélyre, túl őszintére és túl hosszúra sikerülő pillantásból. Megzavarodva kérdezzük, ki kezdte? (Biztosan ő…) De hol kezdődtem ebben én, hol végződött ebben ő, a közös tekintetünkben? Mintha közben beszéltünk volna egymással, de mit mondott benne, és mi volt az, amit én akartam megtudni, én tudtam csak kiolvasni? Vajon én mit árultam el magamból? Gondolatainkban és élményeinkben összeforrtunk egy pillanatra. Találkoztunk.
Ezt az élményt kívánom ma itt mindenkinek – épp csak ez az ismeretlen másik legyen most egy kép a terem faláról.
Próbáljunk meg akár csak egyetlen egy képre valóban rácsodálkozni. Megállni előtte, elbeszélgetést kérni. Akár berzenkedve, akár megbabonázva, de tisztán átadva magunkat a párbeszédnek. Ma lehetőségünk van az itt kiállított képek által elveszni egy fiatal művésznő, Ujfalusi Éva tekintetében. Ehhez a találkozáshoz adnék három támpontot.
Először is azt, hogy sokszor minden szépsége ellenére sem könnyű, amit a másikban meg kell látunk. Sőt, szinte túl nehéznek tűnik. Hogy ne bombázzanak ezekkel a túl nehéz kérdésekkel, legszívesebben a föld alá bújnánk. Ilyen rejtekhelynek egy kiállítóterem tökéletesen alkalmatlan.
A test halálra-ítéltségét, az ember magányos létét, húsunk zöld, átváltozó színét, a rothadást, a maszkokat, amelyeket mind viselünk, a szent hűlt helyét, az ebből fakadó félelmeinket és keserűségünket nem tagadhatja és nem is tagadja egyetlen valódi műalkotás sem.
De csodálatos az ember: felveszi a kesztyűt. A keserű ízt gyermekkorától fogva senki sem élvezi. Ez evolúciós tény, a mérgeket kerültük így valaha. De jött az üres tea, a felnőtt-lét szimbóluma, a kávé -ami nyilván jó- , és megtanultuk szeretni őket – sőt, még a gyomorkeserűt is.
Ijesztő rémálmaink vannak. Ezért nem okolhatunk senkit: magunk termeljük őket. Újra-és újra megálmodjuk, szinte ragaszkodunk hozzájuk, aztán álmoskönyvekkel igyekszünk megfejteni őket – és tanulunk belőlük.
A halál felfoghatatlan, feldolgozása a legnagyobb „feladat” a fentiek közül. Jelenlétével, a szenvedéssel együtt élni: a filozófia, a vallás született arra, hogy ezeket a kérdéseket vállára vegye és drága holmiként hordozza körül. Értékesnek látjuk, mert küzdünk, égünk, erősödünk ezekben a tapasztalatokban. Ahogy a másik őszinte tekintetében is. Tudni kell hát valamit kezdenünk azzal, hogy ha ez a tekintet nem, vagy nem mindig vidám. Ha történet, egy távolabbi cél, vagy valamilyen szomorúság, időnként keserűség köti, vezeti, tartja magánál. Talán ilyenkor kell hallgatnunk, és ha sikerül, legfontosabb kérdéseinkre találunk vigasztalást, értő figyelmet, párbeszédet a másikban.
Éva képeiben fel fog sejleni mindez, de nem rágja a szánkba, nem didaktikus. Nem akar meggyőzni – csak elbeszélgetni, szabadon, látszólag apróságokról, részletkérdésekről.
Másodszor: Mesélni fog arról, kik hatottak rá világlátásában: Munch, Magritte gondolatisága, Csontváry, Goya….mesterek, akiket szeretettel idéz, elevenít meg egy-egy ecsetvonásban, színkeverésben, kompozícióban.
A harmadik támpont legyen a szimbólumoké.
A kiállítás címe: Tükrök és terek, ez a két kulcsszimbólumunk is. Éva szereti az antik tükröket, számtalan képén kapják ők a főszerepet. A tükör lehetőség arra, hogy a világot – és önmagunkat – mint látszatot szemléljük, vizsgáljuk. De bátorság kell a beletekintéshez, éppúgy mint ahhoz, hogy otthon a saját reggeli tükrünkbe vessünk pillantást egy hosszú éjszakai gondolat végén.
Most belenézünk – azonban arc nem tűnik fel a képen – a tekintet, a tulajdonosa elrejtőzött, testét hagyta hátra, és jeleket, melyekből az arcra, a szemekre – a lélek tükreire következtethetünk csupán.
A terek ürességükkel hengerelnek le. Szent terek szent tartalmaiktól megfosztva állnak előttünk, hogy megfigyeljük: mi maradhat így, mivel tudjuk feltölteni az üres Pompeit, az üresnek tetsző templomokat? Az arc nélküli test szintén ilyen templom – vagy az volt valaha – vagy azzá válhat.
A hangos, sztárolt, grandiózus művészvilágban ez az életmű mást vállal: csendesen vinni a keresztet, nem mutatni nagyot, nagy és frappáns megoldásokat, ígéreteket, korai reményeket, éppen csak az utat, a meghajlást: figyelemre és odafordulásra, ezekre az egyre ritkább értékekre épít és hív meg. Ezzel találkozhatunk ma délután, ha mi is figyelmesen tudunk körbejárni.
Ezzel engednék el mindenkit barangolni ebben a különös térben, Éva világában. Kívánom, hogy zökkenjen ki az idő az Önök számára is!
Suplicz Emőke, esztéta
∘
2011. SZÓSZ PARK ÉTTEREM ÉS KÁVÉZÓ, BUDAPEST – megnyitószöveg
Hogyan beszéljünk a képekről? Beszéljünk-e róluk? A kritikus felfedez valamit a műben, és arról beszél, tehát hűtlen lesz tárgyához, figyelmeztet Roland Barthes valahol. Csak a hallgatás marad hű: az odahallgatás a mű sugallatára, s ezt megtöri a szó. Regan és Goneril okoskodnak és hízelegnek, Cordélia hallgat és szeret.
Minden egyéb: képmutatás. Képmutató leszek, bemutatom önöknek Ujfalusi Éva képeit. Úgy járnak majd ezzel is, mint minden bemutatkozással, az elhadart szavakat nem értik vagy elfelejtik, de közben a tekintetek egymásba kapcsolódnak, megszólítanak és megítélnek.
Az itt látható munkák részben a művész korábbi sorozataihoz kapcsolódnak, részben újdonságuk megértéséhez kell az összehasonlítás, a különbségek felismerése, ezért először megpróbálom felosztani az oeuvre-t
– olyan képekre, amelyeken az alak csak részben látható
– olyan képekre, amelyek önportrék is lehetnének
– olyan képekre, amelyek tárgyát az egymást tükröző képsíkok játéka teszi viszonylagossá
– olyan képekre, amelyeken a színek önmagukért beszélnek
– és olyan képekre, amelyek egyik csoportba sem sorolhatók, vagy bármelyikbe beleillenének.
Aki az eddigiekkel ismerős, a most kiállított vásznakon észreveheti a művész útján/útjain bekövetkező változásokat. Néha már összegez, mint azon a képen, amelynek ezt a címet adnám: Kitérő válasz. Mintha az önkeresés folyamatát dokumentáló korábbi munkák eredménye jelenne meg rajta. Önarckép, maszk, tükörkép, test-fragmentumok mind arról szóltak idáig, hogy van-e az embernek igazi arca, igazi énje. S íme, a megörökített felismerés vagy belenyugvás: hogy van a maszk, és van az, amit nem lehet megmutatni.
És van a kétarcúság, ami itt explicit módon egy kettős arcképen jelenik meg. Sejteti, hogy a két nőalak ugyanaz a személy – de mi az, hogy ugyanaz? Ez a kép is az önazonosság kereséséről szól, az önmegfigyelésről: az egyik a tekintetével kérdez, a másik lehunyja a szemét. A lényünk kettősségében rejlő feszültség feloldhatatlan, hiszen mi egyéb az öntudat, mint hasadás a létben? Feszültség, de most már nem gyötrelem. A kép inkább a kettősségben feltáruló egységről szól: amit a hindu bölcselet advaitának nevez, nem-kettősségnek, azaz: egységnek.
“Költő vagyok, mit érdekelne a költészet maga”, mondja József Attila. Ujfalusi Évát sem érdekli a festészet. Inkább az igazság érdekelné, amely, azt reméli, egyszer csak feltárul előtte a festékkel és ecsettel végzett gyakorlatok jutalmaként, midőn ábrázolni próbálja azt, amit nem ismer és nem ért. Az alkotás kaland.
És kényszer. Az elmúlt években megfestett filozofikus tükörjátékok nem illúzió és valóság viszonylagosságáról szóltak. Tétjük súlyosabb, és az új képek erről nyíltabban beszélnek. A félalakos önportré bizonytalanul elhárító gesztusa mintha ezt mondaná: ne érints (noli me tangere), valójában azt mondja: engem nem lehet. Kép vagyok, a te illúziód. Csak az ellaposodó ujjbegyek árulkodnak a tétova igyekezetről, hogyan próbál az ábrázolt alak megszabadulni a láthatatlan faltól, amely a külvilágtól elválasztja őt. Magyarázatképpen megfest egy másikat, amelyen már látszik, hogy ez az igyekezet valóságos erőfeszítés, csakhogy itt az alakot kicsinynek, és szemérmesen háttal mutatja, egy szelence kerek tükrében. A harmadik ide tartozó képen a néző-én belenyúl önnön tükörképébe, s a képen ezáltal zavar támad, hiszen képtelenség, amire Narcisszuszként vágyik.
A történet azonban – és engedjék meg, hogy e kiállítás képeit képregényként olvassam – ezen a ponton váratlan fordulatot vesz. Egy hangsúlyozottan naívabb, primitívebb ábrázolás következik, mert olyasmiről lesz szó, amihez gyermeki hit kell. Valami megelevenedik: egy alak válla mögött föllángol az aranyló háttér; enyhül az őt visszatartó – féltve ölelő? – karok szorítása; kilépni készül a keretből – sírjából? az anyaölből? lárva-állapotából? Születés vagy mennybemenetel, valamiféle transzfiguráció készül mindenesetre; meggyőződhetünk erről a következő képen, ahol fehér ruhás alak száll fölfelé. Ezt nem szoktuk magyarázni. Megszabadult.
A kiállítás meghívóján ugyanez a lebegő alak látható oldalnézetből. Köddé mosódó geometriai síkok fölé hajol, álom-színek közt. Itt most minden az égre nyílik. Jó itt. Akár véget is érhetne ezzel a képregény, de nem ér véget. Mert a következő vásznon egy új történet indul. A hős, aki megjárta tükör-ország útvesztőit, megismerte a súlytalanság állapotát, majd leszállt, megvetve lábát egy jól látható magaslaton. Kezében két piros zászló, kitárt karokkal integet, jeleket küld, jelzést vált, mint a tengerészek. Zászló pirosabb ennél nem lehetne.
Lányi András
∘
KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ SZÖVEG – 2009. FRISS GALÉRIA
A művészet lényege, ha hihetünk Platonnak, az elhívás. Ám ha a lényege nem is, önmagában, az „első mozgatója” minden bizonnyal. Ismerjük a művész sorsát. Az elhívás, a kiszabadítás után hosszú és szenvedésekkel teli út, a megismerésé, adja az első szakaszt. Aztán az új megtapasztalása, a másik, a magasabb rendű valóság érzéki átélése következik, és a vágy, hogy ez a létállapot maradjon örök, az élmény legyen mind teljesebb és hódítóbb, és maradjon az enyém. A megélés eufóriája – keresztény szótárunkból a megváltás fogalmát használjuk a beteljesülésre. És bár magam is szívesen időznék el itt, ennek bonyodalmainál, mégis követnem kell a kiválasztott sorsát, akinek útja ismét a barlangba vezet: el akarja mondani, vagy el kell mondania, hogy az odalent megélt valóságnál van magasabb rendű lét is, odafent, kívül a barlangon.
Mondtam: el kell mondania, vagy el akarja mondani. A különbség lényegi: az első magatartás a prófétáé (hogy ismét keresztény szótárunkból vegyek új fogalmat, s nem is csak megszokásból, hanem mert annyira csábítón kézenfekvő világképünket a platónira rávetíteni), a másik, a művészé. A próféta korhol és kecsegtet, vádol és csábít: Isten elrendelt küldötte ő, a szócsöve, akinek ez a dolga. A művész igéz, a szó legalább kettős értelmében. Hiszen hamar rá kell döbbennie, hogy arra, amiről beszámolni igyekszik, idelent nincsen szava. Napfény – hogyan? Mondhatná azt is: vélgadár, csak egy hangzó volna, semmi más. A művész tehát arra törekszik, hogy a barlang valóságának ismert szavaiból, hangjaiból, formáiból alkosson olyan tartalmakat, melyek képesek egy önmaguknál magasabb rendű létezés élményét, érzéki élményét, átélhető állapotát előidézni. (Művész és próféta egy lényegben? – Kassákra mondják, meglehet, okkal. Egy biztos: Babits Jónása azért nem tudott igazán próféta lenni, mert képtelen volt művészként kiteljesedni.)
Erős a késztetés, hogy tovább időzzek itt, s talán azt is teszem, amikor tovább lépek. Ha igaz, amit az elhívásról mondtam, akkor térjek is oda vissza. Mert azt még csak alig-alig gondoltuk át, úgy vélem, hogy a befogadás misztériuma is az elhívással kezdődik. A különbség csak abban áll, hogy az elhívó ekkor nem ismeretlen. (Platon példázatában, ugye, az.) Aki elhív, az a művész. És pontosan az által hív, amit alkotott. Amit írt, formázott, épített vagy festett. S ha a késztetés erős, hajlandóak vagyunk követni azon az úton, ami bár kevéssé gyötrelmesnek látszik első pillantásra, mégis veszedelmes: kimozdít rögzült állapotunkból, és – már láttuk – bizony ez is meglepő, szokatlan és óvatosságra int. Hiszen engedünk a változásnak. Ismeretlen terepre merészkedünk, ahol nem lehetünk bizonyosak benne, hogy bevált, addig jól alkalmazható fogalmaink, reflexeink mindenben segítségünkre lesznek. Kiszolgáltatottakká válunk, akár egy új, mélyen érintő emberi kapcsolatban.
Befogadás: mit kapok a veszélyért cserébe? És amit magamból hozzátehetek, kell-e? Befogadok, de befogadhatok-e? Életjáték a művész ajánlata; hívása, késztetése vonz és taszít egyszerre. Nagyon erősnek kell a jeleknek lenniük, hogy vállaljam a rizikót, és egyáltalán elmozduljak onnan, ahol vagyok.
Ujfalusi Éva festményein a jelek – rápillantásra – nem túl erősek. A prófétai hevület, a küldetéstudat szülte robbanékonyság teljesen hiányzik az aurájukból. Csöndes, nyugodtnak tetsző felületek, egymásra vetülő síkok, esendő tárgyak, esetlegesnek látszó részletek, puha, de nem csábítóan meleg színek – nem azt sugallják, hogy most azonnal engedelmeskedj a Rilke-i parancsnak (vagy, hogy ismét a Bibliához térüljünk: a Krisztusi-i elhívásnak), és sebtiben változtasd meg életed. Ujfalusi Éva képei nem rögvest elhívnak. Hanem „csak” odahívnak. Hangjuk lágy, de nem negédes, csábító, de nem szirénfuvallat.
Éva szemlélődni hív. Azt ígéri csak: ha közel kerülünk a műveihez, úgy zökkenünk ki a megszokott létezésből, hogy pusztán szabaddá tesszük magunkat egy másik létformára. Lelassulunk, elcsöndesedünk, belesimulunk a kicsibe, ami nagy. Átalakulnak a dimenziók, fölszabadulnak a terek, szokatlan és érdekes lesz minden látvány. S e lassú létezésben alkalmunk lesz csodálkozni. Találkozni csodákkal. Meglátni a csodát ott, ahol nem láttuk, s abban, amire nem figyeltünk. A részletek kitágulnak, a síkok játszanak velünk, elforgatnak, tükröződnek, oda is engednek pillantani, ahová voltaképpen nem láthatunk át. Igen, csodálkozunk. És a csodálkozás maga a föloldódás – félelem nélkül.
Nem idegen a ma emberétől a szemlélődés, sokan hétköznaponként is élünk vele. Művészek is vannak, akik gyakorolják és mint életformát javasolják is nekünk. Veszelszky Béla festményei, Nádas Péter prózája elegendő példa. Veszelszky rendre kiválaszt egy látványt, és felnagyítja. Nádas útra hív, hol kint, a világunkban, hol belül, a lelkünk mélyén. Utazások ezek valami végső, kifürkészhetetlen pont felé (megint Platón: fölfelé és a fény felé, ahol sem a fény, sem a fölfelé nem meghatározható konzisztencia), céljuk a föloldódás reménye, esélye, igézete (lásd: megváltás, fent).
Punktum. Így nevezte el Susan Sontag, igaz, a fotográfiai képről szólván, azt a pontot a felületen, ami kizökkent a képidőből és –térből, új dimenziót nyit és ezáltal életre kelti, mert a puszta tartalom és szándék terhétől megszabadítja a művet. Felment az értelmezés kényszere alól, valójában tehát szemlélődésre késztet. Ez a bizonyos punktum (Nádast és Tandorit kivéve) szinte minden alkotót jellemez, aki hasonló módon teremt világokat.
Ujfalusi Éva festményein nincs ilyen pont. Nincsen, és punktum. Holott vannak tárgyak, melyek kitüntetett szerepet kapnak, szokatlan a formájuk, az állapotuk, a státusuk. Ám nem rendezik maguk köré a síkot, a teret. Nem szervezik a látásunkat, a gondolkodásunknak nem szabnak irányt. Nem dolguk ez. Sokkal inkább megállítanak, aztán utunkra engednek ismét, hogy vándoroljunk tovább a képben.
Ezek a művek nem sugallják, hogy az utazásunk valami kifürkészhetetlen pont felé vezet. Éppen ellenkezőleg: utazásunk örökös, véget nem érő voltára, ekként magának az utazásnak, az úton létnek a lényegére figyelmeztetnek. Az úton léter, mint lényegre.
Sokan talán úgy gondolják, hogy a tükör az oka. Pontosabban, hogy a tükör a médium. A misztikus létező, ami önvizsgálatra kényszerít, hiszen áthághatatlan akadályként áll közénk és a valóság közé; visszavetíti magunkat önmagunkra, s akárhogy forgatjuk el, s bármit látunk is benne, a puszta nézésünk révén mégis folyvást magunkat szemléljük. Bűntudatunk, meghasonlottságunk jelképe a tükör, s misztériumaink örökös kelléke. Méltán. Hiszen Ujfalusi Éva is kitartóan fürkészte a maga tükrét, önarcát, sokáig. Láttam őket. Szépek, ez az elhasznált szó a legtalálóbb rájuk nézve. De meghökkentett, hogy sosem tudtam, ki néz rá és miért. Most már tudom: az a tükör sem Nárcisz, sem Onibaba tükre nem volt. Belépillantva, akárhogy nézte, sem megszeretni, sem meggyűlölni nem tudta önmagát. Sem az önimádat, sem borzalom nem tükröződik az önarcképeken. Ha keresett, hát nem ezt kereste a festő. S hogy mit?
Könnyű ma fölismerni, hogy az a világot, ami felé elindult és halad. Az érdek nélküli, értelmezés és értékelés nélküli létállapotot. A szemlélődést, a kitáguló terek és gondolatok (a kettő persze egylényegű) világát. Ahol a csodálkozás helyébe léphet a csoda maga: mikor a kép maga is szemlélődik, engem szemlél, és csodálkozik.
Mányoki Endre